Regrutasors

Megkönnyebbülve vonult be a még civilbe öltözött regruták csoportja a dévai várkaszárnya udvarába, végére érve a hosszadalmas utazásnak és az állomásokon való unalmas vonatvárásoknak. Kíváncsian néztek szét a tágas, négyszegletes udvaron, majd az ódon emeletes kaszárnya épületét vették szemügyre, melynek a teteje felett, a várhegyen, fehéren ékeskedtek a régi vár vastag falai. Szívszorongva gondoltak arra az elkövetkező három évre, amit ebben a sivárnak tűnő kaszárnyában bezárva kell majd letölteni. Szigorú őrmester jött elébük, átvéve sorsuk további irányítását. Az udvar egyik árnyékos sarkába vezényelte őket, ahol pihenőt parancsolt. Az otthon elvégzett katonai előkészítés alkalmával szerzett tudásukat igyekeztek értékesíteni katonás viselkedésükkel. Tudatta velük, hogy csak vacsorára lesznek beiktatva étkezésre, addig fogyasszák azt, amit otthonról hoztak. Magukra maradva jó étvággyal fogyasztották a nyitott kofferekből a hazait.

Puskás Jani éppen ivóvíz keresésére akart indulni, amikor erélyes parancsszó vigyázzállásba kényszerítette. Az őrmester bukkant elő valahonnan. Névsorolvasás következett, majd megkezdték az igazi katonai programot. Alig telt el két óra, már kopaszra nyírva, megfürdetve, zöld parolinos katonai ruhába sorakoztak fel a kaszárnyaudvar zászlaja alatt. Egyesek büszkén feszelegtek a katonaruhában, igazgatva fejükön a kétcsúcsú katonasapkát, de mindannyian nevetve nézték egymást. Úgy tűnt, hogy egészen más emberek lettek az uniformisban, alig ismertek egymásra. Altisztek érkeztek a felsorakozott regruták elé. Az őrmester mindegyiknek kiosztott egy pár regrutát. Jani az első század harmadik szakaszába lett beosztva. Új bajtársai, szintén regruták, barátságosan fogadták őket. Elsősorban azt tisztázták, hogy ki hová való. A bánságiak örültek Janinak, mert többen voltak „földiek”, úgyszintén az ország más vidékeiről összejött újoncok is egymásra találtak. Egy hangoskodó, magas, derék regruta magyarázta, milyen fontos lesz katonáéknál, hogy a bánságiak összetartsanak, majd rövid hallgatás után újra megszólalt: – Ha van egy jó cigarettátok, elfogadom – fordult az újonnan jöttekhez. – Az enyémet elszívták már az öreg katonák, mert én már tegnap óta itt vagyok. Jani kijelentette, hogy ő nem dohányzik. – Majd megbánod, legyintett Nikodim, egy másik felé fordulva, aki kivett a zsebéből egy csomag „Plugart”.

Az első héten elég könnyű gyakorlatokat végeztek, de utána olyan szigorú, kemény gyakorlatokban volt részük, hogy este úgy estek az ágyba, mint egy hasáb fa. Három hónapi kemény gyakorlat után, most már Jani is fáradtnak, meggyötörtnek érezte magát, teste, lelke tele volt keserűséggel. A nehéz katonabakancsok által feltört lábai szinte tűrhetetlen fájdalmat okoztak neki. Az orvos meg sem nézte a lábait, a betegápoló katonára bízta, hogy mossa le valami csípős folyadékkal, utána meg szigorúan ráparancsolt a nyögdécselő katonára, hogy minden este áztassa ki egy fél óra hosszat hideg vízben, és minden nap tiszta harisnyát vegyen a lábára. Úgy beszélt, mintha tudná, hogy az ő kofferja tele van harisnyával. Az itten kapott két pár harisnya és az otthonról hozott három pár a kapcarongyokkal együtt már cafatokra mállott szét a sok izzadságtól és a mosástól. Szakaszának a fele már sántikál reggelenként, a gyakorlatok megkezdése előtt. Később elzsibbad, és nem fáj, csak akkor, amikor leveszik a bakancsot a lábukról. Az elmérgesedett törések miatt az egyik bajtársának leoperálták az egyik lába ujját, másik kettő tüdőgyulladással van a katonai kórházban, de azt mondják az orvosok, hogy egy hét múlva kezdhetik újra a gyakorlatot. Sok rosszat hallott már a katonaságról, de hogy ilyen kegyetlenül bánnak az emberekkel, azt nem tudta elképzelni. – „Minél több izzadság folyik le a katonáról a gyakorlótéren, annál kevesebb vér fog elfolyni a fronton.” – ismételték számtalanszor a parancsnokaik, kicsitől nagyig. Az „öreg” katonák, ha hallották az újoncok panaszait, minden sajnálat nélkül azt felelték nekik, hogy: – Most mi kínozunk meg titeket, de jövőre ti ugyanezt csináljátok majd az újoncokkal, ez a katonaság, meg kell szokni. Az úgynevezett „kínzásoknak” sokféle módját ismerték a kaszárnyában. Megengedett és hivatalosan meg nem engedett módszerekkel igyekeztek teljesen megtörni az emberek akaratát, az önérzetüket és a józan ész minden megnyilvánulását. A katonának csak egy igazi kötelessége van: hogy teljesítse a kapott parancsot tűzön-vízen át, és ha kell, az élete árán is. Amikor belépett este a „dormitorba”, Jani rosszat sejtve fedezte fel azt a két altisztet, akik nagy előszeretettel szoktak szórakozni az újoncok róvására. A káplár gúnyos mosolyából megérezte, hogy részére még nem fejeződött be a napi program. Lelkileg felkészült minden rosszra. Jelentette, hogy azért késett, mert a mosdóban, az orvos utasítása szerint, a feltört lábait kezelte. – Mivel jó katona vagy te Puskás, most az egyszer megbocsátjuk a késésedet – jelentette ki a laktanya „napos felügyelője”, a „planton” –, de egy szívességre azért megkérünk: hozzál egy kanál vizet nekünk a forrástól, fejezte be mondanivalóját a káplár. Jani szó nélkül elvette a kanalát, és elindult sántikálva, hogy megmássza a vár hegyét. A forrás legalább 15 m magasságban volt a várhegy oldalán, a kaszárnya kerítésén kívül. Jól letaposott, helyenként kikövezett, kanyargó gyalogút vezetett fel hozzá. Már hetek óta várta, hogy rá kerüljön a sor. Naponta csúfoltak meg egy-egy újoncot ezzel a lehetetlen feladattal. Mire leértek a hegyről, a kanálból kilötyögött az egész víz, alig jutott egy pár csepp, vagy sokszor semmi a pohárba.

(Folytatjuk)

*A most induló folytatásos regény legelőször 2000-ben jelent meg, általában napi rendszerességgel a Romániai Magyar Szóban. Idős, emlékező szerzője – amúgy a lap mesélő kedvű levelezője – saját katonaélményeit rögzíti benne, amelyek immár múlttá váltak – anélkül, hogy erkölcsi tanulságuk elévült volna. Hálás olvasmány az új esztendőre! (Káfé)