December 29-én meghalt Gúzs Imre író, újságíró. Haláláról baráti kapcsolatok révén gyorsan tudomást szerezhettünk. Kezünkben Veres István újságíró, Gúzs egykori kollégájának emlékező nekrológja, annak mentén emlékezünk meg a szűkebb pátriájában, Szatmáron és környékén népszerű alkotóról.

Gúzs Imre író-újságíró a háromszéki Köpecen született 1936-ban. Középiskolába Brassóban és Sepsiszentgyörgyön járt, majd 1958-ban a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem szerzett történelemtanári oklevelet. Pályáját az erdődi líceumban kezdte, majd a Bányavidéki Fáklya munkatársa lett (1963-1966), utána pedig a Szatmári Hírlap újságírója volt 1974-ig, amikor eltanácsolták a laptól. Ekkor a pusztadaróci általános iskolába került tanárnak. A rendszerváltozás utáni napoktól ismét szeretett szakmájának, az újságírásnak élhetett egészen nyugdíjazásáig.

Mind Nagybányán, mind pedig Szatmárnémetiben a legkedveltebb újságírók közé tartozott. A kommunista, főleg propagandára kényszerített újságcsinálás körülményei között is mindig megtalálta azt a keskeny ösvényt, amelyen az olvasók szívét elérhette. Ezt csak úgy tehette meg, hogy nagyon szerette az embereket, azt a közösséget, amelynek írt. Nagyon jól tudott bánni a magyar nyelvvel. Fordulatos, színes fogalmazókészsége emelte őt kollégái fölé. Különös érzékenységet mutattak írásai az elesett emberek iránt. Cikkeiben méltatta a közművelődés fáradhatatlan munkásait, a vidéki tanítókat, tanárokat, s maga is körükben érezte magát a legjobban. Minden egyes magyar faluban számtalan ismerőse, barátja volt, s közéjük járt a legszívesebben, ha a lap riportra küldte. De nem is kellett őt küldeni, nagyon szívesen ment magától is. Mindenhol szeretettel fogadták… A rendszerváltás után években ismét megnyílt számára ez a lehetőség. Nagy örömmel kereste fel régi ismerőseit az új helyzetben, s vitte magával azokat a fiatal újságírókat, akik akkoriban kerültek a laphoz. Átadta nekik tapasztalatait, az alapos terepismeretet, megismertette őket azokkal, akiket ő maga annyiszor példaképül állított írásaiban. Tanítványai pedig megbecsülésük, hálájuk jeléül rövidesen Tanár Úrnak szólították. Feleségével együtt három gyermeket nevelt föl.

Gúzs Imre

A szépíró Gúzs Imréről a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonból megtudhatjuk, hogy első írásaival a kolozsvári Utunkban jelentkezett 1966-ban, majd az Előre és A Hét című lapokban közölt riportot, publicisztikát. Első kötete „A furulyás” címmel jelent meg 1968-ban, majd következett „A fehér hajú leány” című regény 1970-ben. További könyvei: „Otthoni emberek” (1977), „A sárkány hetedik feje és más írások” (1980), „A csend napszámosa” (1986). Legutoljára 2010-ben jelentkezett kötettel a Hírlap Könyvek sorozatban („Megszólítani a reményt”).

Gúzs Imre:

A BARLANG TITKA

A tegnap verekedtem. Pedig nem szeretek verekedni. És nem szeretem a verekedősöket sem. Mert azok csak azért használják az öklüket, hogy mindenki lássa: milyen erősek! De nekem muszáj volt verekedni. Ha nem csúfolnak megint, akkor nem verekedtem volna. A csúfo-lódást nem bírom. Az fáj, nagyon fáj!
Pedig nem is engem csúfoltak. Apuról és az új anyuról mondtak csúnyát. Hogy honnan tudnak ilyeneket? . . . Még Balog Ica is hogy kiabálta szünetben:
— Hallottátok, Molnárnak új anyja van!
— Megint? . . .
— Megint!
— Honnan?
— Vette valakitől. . .
Ugráltak, rázták magukat a többi lányok. De nem baj, megkergetem ezért őket. S ha elkapom Balogot, felcsavarom a kezemre a haját. Megrázom, és megmondom, hogy kivel csúfolkodjék.
S különben is! … Honnan ismeri az új anyumat? És miért mondta, hogy vette apu valakitől? Az anyukat nem szokták venni. Az anyuk nem eladók. De hülye az a Balog, s mégis ő kiabál! Igaz, én sem tudom, hogy honnan hozta apu, mert csak annyit mondott:
— Hoztam egy anyut. Egy igazi anyut. Ismerkedjetek meg, s ne légy pimasz, hazudozós.
„Egy igazit” — így mondta. De honnan tudjam, hogy igazi-e? A másikról is azt mondta: igazi. Ügy nézett mégis örökké, mintha eltörtem volna valamit. Mindig bezárt a szekrénybe, onnan kellett mondjam hangosan a leckét. Csak akkor engedett ki, mikor mindent tudtam kívülről.
Apu is azért küldte el. „Nekem ezt mondta. Mikor hazajöttem az iskolából, már nem volt sehol. Azt hittem, sírni kell, mert aki elmegy, azt meg kell siratni. De bárhogy akartam, nem tudtam sírni. Apu nem haragudott, azt mondta:
— Akkor haragudnék, ha sírnál. Nem szabad az ilyen anyut megsiratni. Nem volt igazi anyu! Az igazit majd ezután hozom.
Hogy honnan, azt elfelejtettem megkérdezni. Azt hittem, viccel, mert szokott, ha jó kedve van.
De nem viccelt, új anyut hozott.
De honnan tudjam, hogy igazi-e? .. .
És mi az, hogy igazi?
Van nem igazi is? …
Biztosan van, kell hogy legyen! Hiszen a másik anyu sem volt igazi. Mindig piros volt a körme, a szája, s egyszer meglestem (igaz, hogy elrakott érte), még a talpát is bekente kölnivel. És mindig olyanokat mondott, hogy „kisapám”, „Nem vagy stram”, „Nincs benned semmi bűvölni való”, „Murok” .. . meg mit tudom én miket. Mert sohasem szólított rendesen. Ezért hazudtam neki örökké. És fúj, mekkorákat. Úgy tett, mintha hinné, aztán azt kérdezte: „Át akarsz rázni, kisapám?” S már kapta is fel a kezét, hogy üssön, de én mindig elfutottam. Igaz, este aputól mindig kaptam ezért, de nem bántam. Nem tudom miért, mindig jólesett, ha bosszanthattam. Biztosan azért, mert nem volt igazi. Még a keze is olyan volt mindig, mintha fázott volna. Meg is kérdeztem egyszer:
— Miért olyan hideg a kezed?
De csak annyit felelt:
— No ne mondd, igazán? . . .
Biztosan, mert nem tudta ő sem, hogy miért hideg a keze.
Még jó is, hogy elment. És az is jó, hogy apu mást hozott helyette. Egy szebbet. Különösen a szeme szép! És olyan, mintha mindig nevetni akarna. Csak azt nem tudom, miért mondta azt:
— Aztán ugye jó fiú leszel. . .
Lehet, hogy apu mondott rólam valamit! Talán azt, hogy a másik anyunak hazudoztam, meg kinyújtottam a nyelvemet. De mondtam már, ő nem volt az igazi… Különben még apu is azt mondta: jó fiú vagyok. Mielőtt az új anyut hozta. Leült az ágyam mellé, és akkor.
— Te jó fiú vagy, megérted, hogy nem maradhatunk anyu nélkül. Mihez kezdenénk ketten, két férfi? . . .
Azt hittem, ugrat. Megharagudtam rá. Elfordultam, hogy lássa. És csak annyit mondtam:
— Nem csapsz be többet! Már a srácok is csúfolnak.
Képen akart törölni, de aztán meggondolta. Felállt, és sokáig nem szólt. Amikor megfordult, nagyon szomorú volt a hangja. Akkor kellett volna megkérdezzem, honnan hozza … De nemcsak az arca, a hangja is szomorú volt, amikor megszólalt:
— Magamat is becsaptam . . .
— És fájt?
— Ehhez te nem értesz!
Megsértett, nem is szóltam hozzá csak jó sokára. Hát vajon kivel csúfolkodnak? Vele? … Vele nem mernek. S mégis azt mondta: „ehhez te nem értesz!” Pedig úgy értek ehhez, mint ő. Pontosan úgy, Vagy lehet még jobban! … Végül mégis becsületszavát adta, hogy igazi anyut hoz.
A srácok mégsem hiszik, mégis csúfolkodnak.
Hát ezért verekedtem.
Amikor hazajöttem az iskolából, véres voltam. És sáros. Az ingemről meg hiányzott három gomb. Vártam, hogy anyu megüt, a másik biztosan megvert volna, de csak annyit mondott:
— De csúnya vagy így! Mit szól apu, ha meglátja?
Meg akartam mondani, hogy érte verekedtem, azért hogy a srácok elhiggyék: ő az igazi anyu. Mert ha nekik igazi van, miért ne lehetne nekem is igazi?
Ebéd után meg akartam kérdezni: ugye nem igaz, hogy ő nem igazi? … De nem mertem.
Lajos bácsitól kérdeztem meg. Ő az a Lajos bácsi, aki itt lakik a szomszédunkban, és akinek van egy szamara meg egy favágógépje. Mindig jó hozzám. Egyszer csinált egy kis szekeret és parittyát. A kisszekér még most is megvan, a parittyát elkobozta a másik anyu.
Láttam gondolkozik, hogy mit mondjon. Aztán azt mondta:
— Akinek már a harmadik anyja van, annak igazi egy sem volt.
— Három?
— Három!
— De én csak kettőről tudok!
— Mert akkor még alig nyílt ki a szemed!
Azt hiszem, hazudott. Mert egyszer már hazudott. Azt mondta: amikor akkora volt, mint én, volt a kertjükben egy nagy-nagy jegenyefa. Akkora, hogy az égig ért. Egyszer egy sas rakott fészket rá. Egy nagy kőszáli sas. Megleste, és lelőtte egy olyan parittyával, mint amilyent nekem csinált. De amikor kértem, hogy mutassa meg, azt mondta: odaadta az állatkertbe kölcsön. Megnézhetem ott. Meg is kérdeztem, de ott egy bácsi azt mondta: nem kőszáli. Innen tudom, hogy hazudott.
Csak tudnám, hogy honnan veszi mégis, hogy nekem már három anyum volt? Igaz, álmomban láttam egyszer egy nénit. Lehet, ő volt az a másik, akiről Lajos bácsi beszélt. De akkor miért nem emlékszem rá? … Legalább a hangjára! Biztosan nem volt igazi!
Ma este már nem bírtam tovább. Megkérdeztem anyut:
— Ugye, te most az igazi anyu vagy?
Erősen néztem az arcát. Valami reszketett rajta. Vagy csak én láttam úgy?… De ő sem azt mondta, amit vártam. Kérdezett. Azt kérdezte:
— Voltál a Tolvaj Dénes barlangjánál?
— Nem! Sohasem! Nem mertem egyedül. De miért kérded?
— Csak! Holnap felmászunk a hegyre, és megnézzük.
— Nem félsz?
— Ekkora fiúval, mint te?
— És mit csinálunk ott?
— Bekiáltunk a barlangba.
— És?
— Megvárjuk, hogy válaszoljon.
— És fog válaszolni?
— Nem mindenkinek.
— Nekem fog-e? . . .
— Ha jó leszel, ha többet nem hazudozol….
Most fekszem az ágyban, és gondolkodok: vajon fog-e nekem holnap válaszolni a barlang?

Forrás: Gúzs Imre: A furulyás. Elbeszélések, novellák. Forrás sorozat, Irodalmi Könyvkiadó, 1968. Az előszót Fodor Sándor írta.