Zártkörű parlamenti ülésen mondotta valaki:

„a) Kutatóink a legmodernebb kísérletek alapján kimutatták, hogy a vörös hajszín rendellenes nemzés következménye. A vörös hajszínnel keletkezett emberszerű képződmény fizikailag, sőt szellemileg is gyengébb minőségű a rendesen szőke, barna vagy fekete hajat viselő, ezideig szerencsére statisztikai fölénynek örvendő humánum tagjainál.”

„b) A kérdéses produktum elsősorban vörös színű hajzatáról (hasonló tónusú egyéb szőrzetéről) ismerhető fel. Továbbá az orr tövében, az arc legszembetűnőbb részein gyakorta jelentkező vörhenyes színű pettyek, un. szeplők, mintegy esztétikai szempontból is igazolják e faj eltérését a normálistól.”

„c) Társadalmunkat veszélybe sodorhatja a különc, a nemkívánatos, a korcs elszaporodása. Elkeveredése a tiszta színeket viselő közösséggel beláthatatlan károkat okozhat. Nemzeti érdekeink azt kívánják, hogy csírájában fojtsuk el elburjánzásukat.”

*

Hogy kik voltak az említett kutatók, azt senki nem tudta a nagy hegyek országában. Azt sem, hogyan mutatták ki tételeiket. De kimutatták. Leírták.
Valaki fölolvasta.
És kiszivárgott.
Először csak belopakodott a köztudatba, mint egy vicc.
Apró történeteket idővel elrettentő példabeszédek váltottak fel ártalmas lényekről, melyek a természet jogos megkülönböztetése alapján vörös színű szőrzettel jöttek a világra.
A tudatfejlesztés bonyolult feladatát lassanként átvette a tömegkommunikáció.
Egy közvetítés a rádióban. Egy riport a televízióban. Oldalak az interneten. Plakát a falakon.
A szőkék – barnák – feketék nagy tömege kitörő lelkesedéssel fogadta a kultúra ezen új vívmányait.
Hangosbemondók hullámain megszólalt egy hang: „A vörös hajúak könnyebben terjesztik az impetigiót, mert alkatilag nem érik el a szabvány hajszínűek ellenállóképességét, morálhigiéniai szempontból pedig genetikusan degeneráltak”
A szőkék-barnák-feketék nagy tömege megtapsolta.
Azután naponta, mindenütt megszólalt egy hang.
Feliratok hirdették, hogy az ellenség vörös hajú.
A hatóságok pedig meggyorsították a hadköteles fiatalemberek behívását.
Olyan magas szintű kiképzésben részesültek, hogy szüleik elégedetten állapították meg: „Lám, milyen jót tesz a fiunknak egy kis katonaélet!”
A vörös hajú fiúk nem találtak behívóparancsot a postaládájukban.
A tiszta lányok undorral fordultak el tőlük és a katonadélutánokra jártak, ott táncoltak, ahol a legényeken jól szabott sötétszürke vagy barna egyenruha feszült. A tisztek, akiket ritkábban láthattak elegáns, világos öltözetükkel nagy reményeket fakasztottak zsenge szíveikben.
Az egyenruhások messzemenően magukévá tették a tanultakat. Hogy például:
„1/ Irtsd a vörös hajúakat!”,
„2/ Minden szeplős helyébe csinálj egy szeplőtlent!”.
Amikor pedig a statisztikai fölényben álló nagy tömeg demokratikus egysége szilárdnak, s a közhangulat kifogástalannak bizonyult, az első jelmondat I-es számú hadiparanccsá lépett elő.
Katonák pásztázzák azóta az utakat, városokat, falvakat, az erdőt és a mezőt a nagy hegyek országában.

(Folytatjuk)