A szőkék érdekes markánssága – figyeli Benedek -, majdnem barátságos. Otthonosan ül az egyik hosszútámlájú karosszékben. Világos egyenruhája összeolvad a bőre színével.
Hermina háziasszonyi találékonysággal tünteti el a reggeli maradványait és három kitűnő kávét varázsol az asztalra. Benedek tudja, hogy ez nem az „élelmiszerszállítmány”, hanem a hazai készlet aranytartaléka. Kellemes biztonsággal tartja kezében a csészét, a felszálló gőzt szimatolja, lustán kavargatja a cukordarabokat.
A látogató lovagias bókjait Hermina egy nagyvilági dáma eleganciájával fogadja.
Hallanak a hegyvidék éghajlati viszonyairól. A hosszú és egyhangúnak tűnő télről, mely szigorú harmóniája ellenére mégsem olyan egyhangú. Nézzék csak a téli sportokat! A turisták ezreit vonzzák ide. A nyár senkit. „Mi vagyunk a világ inverze. Tulajdonképpen nálunk mindig télnek kellene lenni.” Beszél a világhírű fakitermelésről, a fejlett iparról, a szorgalmas, többnyire fegyelmezett lakosságról.
– Nos, hogy az önök helyzetére térjek, körülbelül még két éjszakát kell itt tölteniük, de semmi esetre se többet. Ne kérdezze az okát, asszonyom, azontúl, hogy önökön kívül állnak, azaz, személyüket nem érintik, egyebet nem mondhatok. Katona vagyok, amint látja – tárja szét a karját majdnem tréfásan -, remélem megbíznak bennem. Ha bármire szükségük lenne, vagy bármilyen zavaró körülményt észlelnének, kérem, vegyék fel a telefont. Közvetlenül az irodámba kapcsol, s ha éppen nem vagyok jelen, ügyeletesem intézkedik. Még annyit – fog a búcsúzáshoz -, hogy az autójukat egyelőre ne használják. Semmi értelme lekeveredni a faluba. A kastélyt övező park az más, az védett. Ott nyugodtan sétálhatnak. De csak nappal. Ami pedig a hegyeinket illeti, ha sikerült fölkeltenem az érdeklődésüket, bizonyára visszatérnek majd egyszer egy üdítő téli túrára. Asszonyom, uram.
Benedek kikíséri. A folyosón a hivatali féltitkoknak kijáró óvatossággal puhatolja:
– Parancsnok úr, ne vegye zaklatásnak, de ahogy megítélhetem ezt a furcsa helyzetet, kénytelen vagyok politikai okokra gondolni…, hirtelen kirobbant politikai okokra…
– Politikai? – kacagja el magát a parancsnok, mintha élete legjobb viccét hallotta volna. – Po-li-ti-ka-i – ízleli a szót, mint egy mócsingos falatot. – Tudja maga, mi kell a politikához? – Elhallgat. A beállt csönd tört része elég, hogy vonásai átrendeződjenek, arca kőkeménnyé dermed: – Fegyver – suttogja -, sok fegyver. Jó politikához, jó sok fegyver. – S ugyanolyan kápráztató sebességgel visszavált korábbi sima modorára: – Nézze, ha polgárháborúra gondol, akkor, amire gondol, arról szó sincs. Ahhoz polgárok kellenek. Csak rendcsinálás folyik. A saját portánkon, ahogy mondani szokás. Egyelőre. Vannak ugyebár kártékony rovarok, melyeket irtunk a lakásunkból, a földjeinkről, nos, akadnak hasonló rovarelemei a társadalomnak is, ezeket, mielőtt túlságosan elszaporodnának szintén eltakarítjuk. Hatástalanná tesszük őket. Ennyi. Minden jót! Délben friss élelmiszerszállítmányt küldetek önöknek, uram.

*

– Tehát? – Hermina mindig így kérdez, ha nem ért valamit, de a külső jelek már-már megnyugtatták és kétségei teljes eloszlatását a külvilágtól, az esetek többségében Benedektől várja.
– Semmi – dünnyögi Benedek – Elment.
Kisétálnak a parkba. Süt a délelőtti Nap, de melege nem ér le a földre.
– Nem mondott semmi érdekeset?
– Érdekeset? Azt nem. Ne aggódj, Hermi, vigyáznak ránk! Hallottad, milyen pedánsak a jóhírükre. A kellemetlenségeiket, legyen az bármi, úgysem fogják az orrunkra kötni, csak azért mert idecsöppentünk és csinos kis oldaladat fúrja a kíváncsiság.
– Majd megírják az otthoni újságok! Azok nem lesznek ilyen titkolózók!
Hermina kedvesen belékarol, „megtalálta a kapaszkodót” – gondolja Benedek.
Nem térnek le az útról. Hamarosan egy tisztásra érnek. Kert lehetett itt nemrég, virágágyak nyomai tanúsítják. A pázsit tábláit már nehezebb lenne megállapítani, mert a fű hűtlenebbül felejtette el a gondozást, buja rendetlenségben gazzá nőve befurakodott a parcellák megzavarodott virágai közé. A keskeny átjárók leszórt kavicsai alól bogáncs kandikál az érkezőre.
Távolabb hatalmas lombok alatt öreg faasztal súlyos lábai süppednek a földbe. Körülötte, mint nagyra nőtt gombák, kerek rönkszékek. Itt időzhettek a kastélybeliek kellemes órákon. Benedek és Hermina szótlanul üldögél egy darabig a gombaszékeken.
Aztán még járnak egyet a kertet körülvevő ligetben, mely erdővé sűrűsödve kapaszkodik a szemközti dombokra, hogy onnan tovább mélyülve és magasodva elborítsa a völgyek hűvös ölét és a horizontot mindenünnen földaraboló hegyek széles hátát.

(Folytatjuk)