Most, hogy Kinde Annamária itt hagyott bennünket, egyet tehetünk: emlékeit, szellemi lenyomatát igyekszünk feltérképezni, begyűjteni. Mindjárt visszaemlékeztünk arra a „régi szép” időszakra – az ezredforduló környékén lehetett -, amikor a Káfé főnixnek még transycan.net webcíme volt, a honlapot pedig Cáfé Stockholmnak hívták, Gergely Tamás felöltötte egy Tífusz nevezetű piszkálódó egyén szerepjátszó palástját és az alól végig bombázta, különböző kellemetlen kérdésekkel, a széles munkatársi gárdát.

Kinde Annamáriát nyolc ízben csípte nyakon, az általunk elérhető archívumból most összeállítottunk egy többé-kevésbé összefüggő interjú-füzért. A „fejezeteket” számmal jeleztük, de a szövegen nem változtattunk. Ez most már így marad… (Káfé főnix)

1.

– Valóban „tunyán büszke, bután nyakas” a magyar, mint Aki magyar című versedben írod?
– Büszkének büszke, dógozni meg nem biztos, hogy akar. Nyakas, de nem ésszel. Többnyire bután…
– Milyen a „riha” nő, akinek „béle renyhe” ugyanabban a versben?
– Zavar forog fenn, mert a magyarról van szó, akinek a nője riha, és a béle renyhe, neki, nem a nőjének. A nő meg azért lesz riha, mert a magyar tunyán büszke és bután nyakas, egyik sem valami jól fizető foglalkozás, viszont valamiből csak meg kell élni. Az ősi mesterség fogásaival szinte minden területen könnyebb érvényesülni, mint munkával.
– A vers a harmadik kötetedben jelenik meg, melyik kiadónál, ki a szerkesztője?
– A marosvásárhelyi Mentornál. A könyv szerkesztője, mint az eddigi verseskönyveimé is: Gálfalvi György.

2.

– Arról írsz, kedvet kaptál web-oldalt készíteni az Ady-körnek; létezik még ilyen? Négy évvel ezelőtt feltetted ugyanis a költői kérdést, hogy hol vannak azok a fiatalok, mármint akik Ady-kört tudnának csinálni Váradon… azt hittem, végképp kimúlt!
– Az Ady-kör egy hely, eszme, értékrend, viszonyítási pont. Váradé és nem csak Váradé, mint ahogyan Várad is, ha éppen sikerül neki láthatóan és érezhetően lennie, nem csak önmagáé. Engem valóban elővesz néha ilyenszerű ötlet, hogy hol vannak a fiatalok, de nem tart sokáig, mert aztán már azzal kell foglalkoznom, hogy hol vagyok én. Pedig lennie kellene művelt, igényes fiataloknak, akik a korszerű tecnikát is használva teremtenek, illetve újjáépítenek, vagy újra felépítenek helyeket. Egyébként pedig azóta mintha már kezdenének lenni fiatalok is. Váradon idén márciusban néhány nap alatt elkészült a kézirata egy antológiának, mely tizenkilenc költő verseit tartalmazza.
– Web-Ady-kör, mi az, mesterségesnek tűnik…aki Ady-körös lehetne, nem tudja olvasni, mert nincs rá pénze, aki otthagyott benneteket, az nem olvas, kérdem hát: minek?
– A Web-Adykörrel nem az a baj, hogy mesterséges, hanem, hogy munka van vele. S ha megcsináljuk, akkor lesz a továbbiakban is. Az én apám székely, és azt szokta mondogatni, hogy a munkával baj van, és a bajt kerülni kell. Igaz, hogy Sall Laci meg azt mondogatta annak idején, hogy aki egy valamit nem csinál, az semmit sem csinál… Aki Ady-körös lehetne, az sem a pénz miatt nem tudná olvasni, hiszen az egyre szaporodó netkávézókban az internetezés nagyon olcsó. Inkább azzal van baj, hogy míg a fiatalok igen hamar elsajátítják a technikát, az idősebbek nehezebben küzdik le gátlásaikat… Olvasni pedig az fog, akinek hiányérzete van. Akinek nincs, az nem olvas. Sem a volt/leendő Ady-körösök írásait, sem egyebet. Megcsinálni pedig azért kell mégis, amiért Szandra Maynek verseket kell küldenie: hogy meg ne haljon a remény.
– Nem köti össze a szó az embereket Váradon, Erdélyben… Nincs versolvasó közösség.
– Úgy tűnik, Erdélyben lehetetlen összekapcsolni az embereket. A Székelyföld, Kolozsvár, Várad… Külön világok. Mindenki a saját szűk környezetével, lehetőségeivel, stb. bajlódik. Aki dolgozik, annak nagyon sok dolga van. Aki munka nélkül akar megélni, annak még több… A versolvasást is elég rosszul fizetik. Ráadásul keresztbe és kasul meg is van osztva a közösség. Ami egyrészt nagyon érdekes, másrészt egy nagy marhaság, harmadrészt pedig igen szomorú, mondhatni tragikus. Mintha érzékelném jeleit annak, hogy ez változni fog… De csak majd… Évek múlva. Amíg nincs mit enni, meg semmi biztonsága a holnapnak, addig az emberek csak menekülésképpen olvashatnának verseket, azt meg csak a „gyengék” teszik, és úgy tűnik, az erdélyiek között még mindig több az „erős”, aki inkább megpróbál tenni valamit legalább a saját sorsa jobbrafordulásáért.
– Te kinek írsz?
-Én közvetítő vagyok. Krónikás. Le kell jegyeznem, el kell mondanom dolgokat. Ez a munkám, ezt el kell végeznem, mert csak így lehetek szabad. A saját szabadságomnak írok.

3.

– Azzal fejezted be az előbbi interjút, hogy ha írsz, akkor vagy „szabad”. Továbbá verset írsz a „szabadság”-ról, az Ady-körről összeállt könyvetek címében is a „szabadság” szó szerepel: Péntek esti szabadságunk. Ugyanaz a „szabadság” a három?
– Belső szabadságról van szó mindhárom esetben.
– Harminc sor a szabadságról című versed így kezded: „Hol pálma bókol”. Pálma nem bókol Romániában, jelenti ez, hogy nem ott van a szabadság, vagyis hogy Romániában nincs szabadság?
– A szabadság az emberben belül van, tehát Romániában is annyi a szabadság, ahány ember belül szabadnak érzi magát. Ha olykor híját érzem a szabadságnak, nem Romániában érzem ezt, hanem a létben. A belső világban, világokban: az emberekben.
– Melyek verseid világának kulcsszavai?
– A hiúzok, a tükrök, a csend, a város, az indulás, az érkezés, a virágok: orgona, rózsa, jázmin, az eső, a tó, a titok, a gyermek, a várakozás. Mozgás és mozdulatlanság, szétválás és egyesülés, élet és halál. Erről szól minden.
– Versedben az éhes gyerek „nem bújik ágyúcsőbe már” – mi ez? Honnan ez a sor? Mikor lőttek ágyúval Nagyváradon?
– Talán szilveszterkor. Nem is túlzottan bonyolult képes beszéd esete forog fenn. A verseim írásakor nem tartom be azt a szabályt, amelyet az újságcikkekre, hírekre vonatkozóan tanítunk a sajtókollégiumban: hogy önmagában teljesen érthetőnek kell lennie. A gyermek a következőket csinálja a verseimben: egyszer „hallgat, boldog, még messze van”, aztán az Advent Székelykocsárdon című versben: „megszületik a gyermek, átszálló állomáson”, ugyanannak a verseskönyvnek egy Szent-Anna tó-s versében pedig már „a gyermek is megérkezett,/tarisznyájában mérgezett,/emészthetetlen ételek,/az ajkán idegen a szó”. Arról a gyermekről van szó, akinek eljövetelére várunk, s akiből, ha megérkezik, jó lenne, ha nem válna sem ágyútöltelék, sem pedig kereszteslovag.

4.

– Tegnap levélben Hargitafürdőre készültél, ma versben („Éveim gyűlnek. Készülök.”) – meghalni. Ez a kettősség nem sarlatánság?
– Ikrek jegyű vagyok, kötelező kettősnek lennem. Amúgy nem bírtam eldönteni, mire vonatkozik a a kérdés. 1. Arra-é, hogy szélhámos lennék esetleg? 2. Arra-é, hogy elavult vásári bűvész? 3.Vagy netalán arra, hogy kuruzsló? Úgyhogy íme a választható válaszok: 1. Nem lehet tőlem megtudni, hogy szélhámos vagyok-e, mert akár az vagyok, akár nem, mindkét esetben azt fogom mondani, hogy nem vagyok szélhámos. 2. Talán nem is volna baj, ha vásári volnék. Sajnos, nem vagyok bűvész. Elavulni remélhetőleg később fogok. 3. Azon lehet vitatkozni, hogy eléggé „szakképzett” vagyok-é ahhoz, hogy (íróként, költőként) „gyógyíthassam” a világot.
– Muszáj „a halál”-nak a „talál”-ra rímelni? Találó rímpár ez 2001-ben Romániában?
– Nem muszáj. Színes ország ez, igen sokféle emberrel. Sokféle műveltségi szinttel, sokféle világképpel, többféle kommunikációs szokásrendszerrel. Sajnos, sok butasággal, nyomorral és szegénységgel is. A tájékozatlan és műveletlen embert könnyű félrevezetni. Meg is tették az elmúlt években mindazok, akik nem voltak túl finnyásak hozzá, és akiknek érdekükben állt. Én mostanában eléggé visszahúzódva élek, és viszonylag szűk körben forgok. De annyit mondják a fülembe különféle emberek, hogy Romániának csak egy útja van és ez a nyugati integráció, hogy lassan már elhiszem azt, hogy ezt Bukarestben is így gondolják. Hogy a bukaresti hatalomnak is ez az érdeke. A rímekről pedig azt gondolom, nem patikában készülnek. Mélyebbről jönnek, nem a ráció diktálja őket. A költővel kommunikál a transzcendencia. Van egyszerűbb magyarázat is: ha a költő kenyérkereset okán jól elfárad, elkeseredik, elszomorodik és nem bír aludni, bár nagyon szeretne, (vö: az alvás, mint kis halál) akkor a halálról versel.
– „Elrepülök, az égbe fel” – írod a D. Eszter háza című versedben. Biztos vagy abban, hogy az ég „fent” van?
– Igen. Kopernikusz óta ezt minden művelt ember tudja.
– Ki volt neked a verscímben szereplő D. (Domokos?) Eszter?
– Barátom volt, akitől igen sokat tanultam, és akitől még többet tanulhattam volna, ha nem hal bele idejekorán abba, hogy emigrálnia kellett.

5.

– Mikor írsz verset Torgyánról?
– Erre még nem gondoltam. Egyébként Torgyán József iránt megkülönböztetett szimpátiát érzek. Nagyon érdekes, jellegzetes jelensége az ezredfordulónak.
– Mi a vers?
– A vers a szabadulás vágyának a megjelenítése.
– Muszáj egy magyar politikusnak hülyének lenni?
– Igen. Nem. Jellemző? Nem muszáj. A magyar politikusok általában karakteres figurák. S gondoljuk meg, hogy a nemzet észbeli állapotát tükrözik ők. Mivelhogy őket választották az állampolgárok.

6.

– Pálinka meg bor, sör meg tekila, egyszer a kadarka is előfordul A jószándék köveiben. Ha ilyen fontos számodra a piák rögzítése, miért nem A jószándék piái a kötetcím?
– A kötet címe vélhetően változik, talán Szandra May kertje lesz, talán más. De a pia nem főszereplő, az italozás csak tünet, illetve eszköz. A részegség olykor kifejezetten kívánatosnak tűnő állapotának eléréséhez.
– Te iszol feszt, vagy a közösség, amelyhez tartozol? Nem lehet az véletlen, hogy a Nekünk Magyar Karácsony című versciklusban vedelnek, s nem a Szandra May kertjében…
– György Attila barátom szerint az emberek főleg kételkedés ellen isznak. Székelyföldön a hétköznapok légterét meglehetősen belengi a vodkaszag. Nemrégen Csíkszeredában járva láttam, hogy a sétálóutcából sétálókocsma lett. Tele van asztalkával, székecskével, és ott isznak rakáson a népek esténként a kánikulában a szabad ég alatt. Én már nem iszom, csak nagyon ritkán. Valószínűleg nincs rá szükségem. Vagy csak nem találnak meg engem a jó pálinkák. De a kisebb-nagyobb közösségekben, melyekhez tartoztam szocializálódásom során, valóban elég sokat ittak az emberek. Én is komolyan terveztem egy ideig, hogy alkoholista leszek, de aztán nem jött össze, más tevékenységek jobban lekötöttek.
– Nem érvényes már az erdélyi tradíció, hogy a nő ne beszéljen, pláne ne írjon alkoholról. Vagy éppen egy „különböző női költők” sorába álltál be? Másra is érvényes verseidben ez a nemekre való nem különülés?
– Ezzel a nemi dologgal mindig bajom volt. Főleg akkor, amikor egy nemi szerep elfogadása társadalmi korlátok elfogadását is jelenti. Nem értem én ezt. Nő miért ne írhatna arról, amit lát, amit tapasztal? Vagy arról, ami éppen eszébe jut? Ami foglalkoztatja? Mit jelent az, hogy „különböző női költők”? A verseimben pedig általában nem különülök nemekre… A verseim a szabadságom. A szabadság is részegít. Pia már nem is kell.

7.

– Ki ez a Szandra May: sziámi hegedű-sztár? Shag-instruktor Kelet-Carolinában? „Májusi lány” lenne?
– Szandra Mayről annyit lehet tudni, hogy könyveket ír egy többszörös védelemmel ellátott varázskör közepén, egy kertben. Szüleit nem ismerte, a nagyanyja nevelte fel egy nagyvárosi szuterénlakásban. Az USA-ban és Svájcban járt egyetemre, filozófiatörténetet és írásművészetet tanult. Mágikus-misztikus regényeket ír, s mivel ezek meglehetősen népszerűek, jól megél a könyveiből. A neve férfiakat megmentő májust jelent. Mi az a shag?
Akinek a „hangja eltörik”…?
– Bizony eltörik a hangja, ha olyan a légkör, akkor egyszerűen megfagy, leesik és apró szilánkokra törik. Szép szavak kertjének lakója vagy lyukas zoknik stoppolója?
–  „Nem lehet jó menekvés/ a kert , a part csak álom”. Szandra May valójában egy álomban lakik. Nem szívesen jön ki belőle, igaz, ami igaz. Szerintem megstoppolja a lyukas zoknit is, ha valóban szükséges. De ezek nem lényeges kérdések számára.
– „Senki a semmit-versek” gyűjteménye a Szandra May-ciklus?
– Nincs felhalmazásom minősíteni Szandra May és Tom Vanguard történetével kapcsolatos munkákat. Ők léteznek, bár Tom Vanguard már kétszer is meghalt, dehát ez egyikőjük számára sem akadály. Valóban közel járnak a senkiség állapotához, és hol fenyegetően, hol vigasztalóan ott van a semmi is, karnyújtásnyira tőlük.

8.

-Vidéki vers című lírai beszámolódból az derül ki, hogy irodalom nincs pénz nélkül. Ennyire elanyagiasodtunk…?!
– Pénz nélkül semmi sincs, ugyanis az íróknak is kell lakni, enni, öltözni. Nyugdíj is kellene azoknak, akik megérik, meg ösztöndíjak, alkotóházak, találkozók, a könyveket nem csak megírni köll, hanem megjelentetni is, stb. Irodalomelméleti folyóirat is jól fogna, csakhát azokat a szakikat is el kellene tartani valakinek.
– „Alkossunk klikkeket” – írod ugyanott. Nincsenek azok máris megalkotva? Kétezer kilométeres távolságból jobban látszanának azok, mint Váradról?
– Ez egy költői fogás, aprócska hiperbola. Egyrészt. Másrészt olyan klikkeket kellene alkotni, amelyek működtetni is bírnak valamiféle intézményrendszert. Mert a jelenlegiek most éppen nem.
– Úgy tűnik, zavar téged a budapesti ablak. Hát nem tudják jobban ők, ki ír jót, ki rosszat Erdélyben?
– Engem a kitartott-státusz zavar, mint olyan. Ha meg aztán meg akarják valakik azt is mondani, hogy ki a jó író (v.ö: Jó elvtárs), az még jobban zavar. A kirekesztősdik is zavarnak. Persze, ugyanakkor elismerem, hogy minőségi kritériumokra mégis szükség van. Jól fogna valamiféle dinamikus egyensúly az élő irodalom és az élő irodalomkritika között. Aztán úgyis mindig felébredünk.

*

Ne feledjük a rovat jeligéjét, amely ma sem vesztette érvényét:

A TÍFUSZ az élő fába is beleköt…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ