Egy sovány, nyurga őrmesternél kellett jelentkezzen, akinek egyebek között a pékség is alá volt rendelve. – Már vártalak, káplár, és sajnálom, hogy nincs egyelőre egy neked megfelelő munkahelyem. –  Csak a kenyérszállító szamár mellett van üresedés, úgyhogy kénytelen vagyok azt átadni neked addig, amíg akad egy neked való rendesebb hely – magyarázta az őrmester sajnálkozó hangon, látva a káplár kétségbeesett, borúlátó arcát. – De legyél nyugodt, mert gondoskodok majd rólad. Kedvetlenül, megalázottan írta alá a leltárt: 1 db., Urechiátu nevezetű szürke szamárnak, 1 db. kötőféknek és 4 db. kenyeres zsáknak lett az ideiglenes tulajdonosa. – Csak csínján bánjál ezzel a szamárral, káplár uram – magyarázta kissé gúnyosan az előbbi gazdája, akinek egyik keze bőségesen be volt fáslizva, és a nyakába volt akasztva. – Ha visszajövök a kórházból, talán visszakapom, mert nagyon jól megértettük egymást mindig. Tudd meg, hogy ez nem tűri a durvaságot. Ha meg nem kap reggel egy kenyeret, el sem indul, akkor aztán cipelheted a hátadon a kenyeres zsákokat ki a pichétekre. Lovakkal tudott bánni Jani, de szamarat csak messziről látott eddig. Miután zsebébe tette a leltárt, megrántotta a kötőféket, és rászólt a szamárra: – Na menjünk, füles. Ez felemelte a fejét, szaglászott egy darabig a levegőbe, majd új gazdája irányába is szippantott egyet, aztán lassan elindult, elfogadva az új gazdáját. A feladatát rendesen elvégezte, ebéd után 2-3 óra körül már le volt szállítva a kenyér az összes pichétekre, de ha rossz, esős időben kellett lebonyolítani a szállítást, néha eltartott estig is. Az első napok egyikén, amikor mély gondolatokba merülve ballagott a szamár mellett, azon vette észre magát, hogy letértek a dűlőútról, és egy kaszálón járnak, előttük meg egy cukorrépával bevetett terület volt. Próbálta szép szóval, a kötőfék rángatásával és kemény paranccsal is, de a füles nem akart visszatérni a dűlőútra. Belefáradva a szamárral való hadakozásba, körülnézett egy kicsit, hogy legalább azt figyelje meg, merre mennek. Akkor fedezte fel, hogy régi esőmosta nyomokon haladnak, és az irány éppen az a pichét, ahova igyekeznek, csak a szamár „toronyirányban” lerövidítette az utat. – Nem is olyan szamár ez a csacsi, jobban ismeri az utakat, mint én, állapította meg Jani, és meglazítva a kötőféket a csacsira bízta a vezetést. Egy pár hangos iá-t hallatott a füles, amikor megérkeztek, majd elkezdett nyugodtan legelni. Csúfot űztek belőled ezek, Puskás, te jó katona vagy, nem szamárhajcsárnak való – jegyezte meg az egyik bajtársa, miközben bevitték a kenyeret az őrsre. Hagyjad csak, ne sajnáld te a magyarokat, ezek megint háborút akarnak, vissza akarják venni Erdélyt, torkollta le heveskedve egy másik. Búsan indult tovább a szamarával egy másik pichét irányába. A legközelebbi napok egyikén még egy meglepő kalandban részesítette gazdáját a füles. Szürke ég és csendesen szitáló eső keserítette Jani gondjait már második napja. Ilyenkor, hogy ne legyen kénytelen a sarat taposni, időnként felült a szamár hátára, az békésen tűrte az üres kenyérzsákokra telepedő gazdáját; mit sem törődve a zord idővel, nyugodtan bandukolt vele hazafelé. Egyik ilyen útja alkalmával egy dűlőút kereszteződésénél megállt a füles. Egy darabig mozdulatlanul szaglászott, hangosan szipogott az orrán, majd elkezdett sűrűn bólogatni. Amikor gazdája elkezde noszogatni az indulásra, megrázta magát, és irányt változtatva trappolva indult el a bal oldali dűlőúton, melynek a végében látszott egy tanya. Janinak már csak egyetlen gondja volt, hogy le ne essen a trappoló szamár hátáról. Egy kicsit kisütött a nap, amikor a tanya közelébe értek. Ennek a lakói észrevették a lóhalálában közeledő granicsárt, és az udvarról figyelték a nem várt vendéget. Igen elcsodálkoztak, amikor kiderült, hogy szamárháton robog a granicsár. Jól megkapaszkodott a füles sörényébe, nehogy leessen a tanyai lakosság szeme láttára a mind sebesebben nyargaló szamár hátáról, remélve, hogy a tanya udvarán majd véget ér viharos nyargalásuk. Csalódott azonban, mert hordozója megkerülte a tanyaudvar rozzant kerítését, és a mögötte elterülő legelőn állt meg, egy birkanyáj közepén. Egy alacsonyabb, sötétbarna szamár rugdolózva, rövid iá-zással fogadta az előtte megállt bólogató társát. Acsarkodó kutyák vették körül a betolakodott idegeneket, de a hamarosan előkerült juhász elparancsolta őket a közelből.– Sietős dolga lehet minálunk, káplár uram, mert jól megtrappolta a szamarat errefelé. Látom, jól tud lovagolni még nyereg nélkül is – szólt hozzá a tanya gazdája, aki szintén kiért közben a közeli legelőre. Mivel a granicsárok váratlan látogatásai legtöbbször kisebb-nagyobb kellemetlenségeket szoktak okozni a tanyai gazdáknak, szerette volna kitudakolni a látogatás célját. – Nincs nekem semmi dolgom magukkal, ezt a látogatást a csacsi eszelte ki, akaratom ellenére hozott ide. – Nocsak, ez meg hogy lehet? – Gondoltam én, hogy így történt, mert ez a szamár már harmadik éve, hogy minden tavasszal meglátogatja a nyájat, szép kis csikókat szül utána az én fekete fülesem, szólalt meg a juhász, amiből megértették a váratlan eseményeket. Egy kis kupica pálinka mellett elbeszélgetett még a tanyaiakkal egy ideig, majd indulásra készülve ki akart menni megint a legelőre a szamárért. – Hagyja azt, most úgysem bírja elválasztani a párjától, eljön érte majd holnap reggel, most odaadom én magának az öreg Csillagot, az úgysem sokat dolgozik, mert már elérte a nyugdíj-korhatárt – beszélte le szándékáról a gazda, és már hozta is kifelé az istállóból a nagy szürke kancát.

(Folytatjuk)