A 130 éve született Tompa László emlékezete

1.

Nincs tudomásunk arról, hogy Tompa László első verseskötete, a csaknem két évtizednyi termésből ízelítőt nyújtó Erdély kövei között (1921) eljutott-e Az elsodort falu nagy hatású írójához, vagy sem. A második, a Haáz F. Rezső könyvgrafikájával Székelyudvarhelyen megjelent Éjszaki szél (1923) bizonyosan. A kérdés azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mivel tudjuk, hogy Tompa lírikusi hangkeresése idején Szabó Dezső négy évet töltött a székely anyavárosban (1909 és 19913 között), és jelenléte meghatározó volt a költő nyugatos tájékozódását illetően. Hiszen Szabó Dezső egyenesen párizsi tanulmányútjáról érkezett Udvarhelyre, s mialatt a Főreálban tanított, még két alkalommal látogatott – Kuncz Aladár társaságában – a francia fővárosba.
Elképzelhető, hogy Kuncz már Szabó Dezsőtől hallott Tompa költői jelentkezéséről. Mert az aligha véletlen, hogy a francia internáló táborból hazaszabaduló Eötös-kollégista – immár a kolozsvári Ellenzék irodalmi-művészeti mellékletének szerkesztőjeként – 1923 nyarán Székelyudvarhelyre utazik, és ott pár napot tölt a költő vendégmarasztaló otthonában. Attól kezdve kevesebb Tompa-vers jelenik meg a Pásztortűzben, annál több az Ellenzékben. A borítékokban olykor egy-egy tanulmány vagy irodalmi eszmefuttatás is akad. Mint amilyen például az udvarhelyiség, erdélyiség és európaiság gondolatkörére építő írása, Az új erdélyi irodalom, amelyikben az Éjszaki szél szerzője kifejti, hogy erdélyiségünkben európainak kell lennünk, és európaiságunkban a szülőföldhöz, Erdélyhez kell kötődnünk. „Erdély leghívebb és legderekabb fiai a múltban is az európai kultúra legbuzgóbb követőivé válhattak – írja. – Erdélyiek tudtak lenni s egyben európaiak.” (Ellenzék, 1923. szeptember 23.) Ezek a gondolatok kapnak nagy visszhangot az Erdélyi Helikon megjelenésének második évében, amikor Kuncz átveszi a távozó Áprilytől a folyóirat szerkesztését, és közzéteszi az Erdély az én hazám című – máig idézett – nagy hatású programtanulmányát.

Az Erdélyi Helikon indulásakor a helikoni munkaközösség Németh Lászlót kérte fel a magyar irodalom szemlézésére; épp annak alapján, amit a pályakezdő kritikus addig az Erdélyben született irodalmi értékekről írt a budapesti Társadalomtudományban, a Napkeletben, illetve a Protestáns Szemlében. Németh László 1926-ban három eredeti hangú lírikust fedezett fel, és a Társadalomtudományban megjelent mérvadó tanulmányában (Erdély lelke a legújabb irodalomban) bejelenti, hogy a továbbiakban elsősorban Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László költészetével szeretne behatóan foglalkozni. Vagyis azokkal, akiket már az 1921-ben megjelent – a kisebbségi helyzetben is nemzeti önazonosság-tudatot őrző, a reménytelenségben is reményt nyújtó – köteteik óta erdélyi költőtriász gyűjtőfogalommal jelöl az irodalmi köztudat.
Amikor Tompa megismerkedik Szabó Dezsővel, az író harmincéves volt, a költő huszonhat. Kuncz látogatása egyből előhívja Tompában a Szabó Dezső- emlékeket, de amikor kézbe veszi az Éjszaki szél 1923 júniusában megjelent példányát, Szabó Dezső sem tud megindultság nélkül gondolni az udvarhelyi négy esztendőre. „Ez a kötet visszahozta belém azt a várost – írta az általa alapított és főszerkesztett budapesti Élet és Irodalom őszi számában –, ahol korlátlanul, s a forró tavasz minden viharával fiatal voltam.” De Szabó Dezső az emlékeiben élő város helyett egy másiknak a költői üzenetével szembesül 1923-ban. Amit ennek kapcsán messze hangzóvá tesz, az Tompa költői önértéktudatát már csak azért is megerősíthette, mivel Szabó Dezső megszólalásáig az erdélyi lapok egyáltalán nem foglalkoztak ezzel a kötettel.
„A bezárt lélek keserű, sokszor fanyar ritmusai zokognak e könyvből – utal a kényszerű történelmi helyzetváltozásra Szabó Dezső. – Sokszor talán akart ez a keserűség, és tanult a kifejezési módja. De sokszor a magára maradt emberi lélek ősfelkiáltása. És ilyenkor erő és átlobbanó nagy szomorúság van benne.
Tompa László igazán nagy költő. Ez a kötete még nem ad egyenletes és egységes képet róla. […] De igazán saját versei már […] egy sötét hangú, mélyen emberi költészetet ígérnek. […] Erdélyi írók, erdélyi olvasók, ne hagyjátok a magyar nyelvet, ne hagyjátok a magyar lelket. Ma a művészet, az álom az egyetlen hely, hol ősi valónkra egyenesedhetünk ki. Megölhetnek-e, ha halhatatlan erőinkben élünk?” (Élet és Irodalom, 1923. 7–8. 886–887.)
Három évvel később Németh László „erősít rá” erre, amikor „a székely alkat költői revelálójáról” ezt írja: „Ember, ki sorsa és szervezete mélyén függ össze a környező világgal, annyira, hogy a természeti erők egyikévé számíthatjuk. […] Az egész élet újul meg benne, és megújul a vers.” (Az erdélyi irodalom cím alatt olvasható a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó életműkiadásában megjelent Két nemzedék című kötetben. Bp., 1970. 181–190.)

2.

Az első világháború után indult fiatal írók Tizenegyek című antológiáját 1923-ban Szabó Dezső kitörő örömmel fogadta, ugyancsak az Élet és Irodalom hasábjain. Erdélyben a szigorú kritika sem maradt el, főként az erőteljes Szabó Dezső-hatás okán. A fenntartásokkal élők egyike Tompa László volt, aki az antológia kapcsán mindenekelőtt a tehetséggondozás szükségességét hangsúlyozta. Nemcsak elvi szinten. Merthogy szóvá tette például „a kü­lön­ben sok erőt el­áru­ló Ta­má­si Áron me­sé­lő in­ven­ci­ó­já­nak fo­gya­té­kos­sá­gát”, „bal­la­da­i­vá ko­vá­csolt és túl­ter­helt nyel­vét”; nem hallgatta el, hogy a kezdő író „kissé fellengzős szimbolizálással” próbálja pótolni a – később majd annyi eredetiséggel pompázó – nyelvi teremtőerőt. (Székely Közélet, 1923. július 22.)

„Az Ellenzék, a Berde Mária s Tompa kritikája már eljött hozzám. Más nem” – tájékoztatja Jancsó Bélát nem sokkal Amerikába érkezése után Tamási. A New Yorkban kelt 1923. augusztus 26-i levélből azonban már az is kiolvasható, hogy Tamásinak nem voltak ínyére ezek a kritikák. Egyelőre antológiabeli társainak küldi a bátorítást: „Azt mondom, s Nektek is éreznetek kell, hogy fognak még másképpen is írni. Majd eljövünk mi a magunk lábán, s nem kell nekünk enyhítő körülményként sem fiatalság, sem más. Mitől félnek a »vének« s a beérkezettek? Hiszen mi nem félünk semmitől sem.”

Tamási a leginkább Tompa bírálatát sérelmezte, s in­ge­rül­ten utasította azt vis­­sza. A levelezésüket feltáró Nagy Pál irodalomtörténész nem talált rá ugyan pengeváltásuk dokumentumaira, de egy Jancsó Bélának küldött amerikai beszámolóból értesülhetünk a konfrontáció vehemenciájáról: „Tompa László hosszú, gúnyos és tiszteletre utasító levelet írt nekem, mire megírtam neki, hogy azt a hangot, ami nálunk tanár és tanuló között szokás, már némi esztendőkkel ezelőtt elhagytam az udvarhelyi gimnáziumban, s egyébként megmondtam lezáró véleményemet, mert a magam szent meggyőződését még a kicsijézusnak is megmondom, s holmi atyáskodó tanároktól, míg erőmet tudom, nem rettegek. Mert én művészetet vallok, s nem ferencjóska módjára kiszabott irodalmat.” (Gary, 1924. márc. 7.)

Mivel az 1924 és 1927 közötti levélváltások (egyelőre) nem kerültek elő, így az sem tudható, hogy miként zajlott le – Tamási 1926-s hazatérése után – a kibékülésük. Erre nézve Nagy Pál sem talált tényanyagot. Amerikában írt novelláival – amelyeket Jancsó Bélának küldött haza, és Kacsó Sándor szerkesztett kötetté 1925-ben Lélekindulás címen – Tamási egycsapásra megnyerte az olvasók szívét, és meghozta Németh László elismerését. Mindez nem lehetett közömbös Tompa László számára sem. Tény, hogy az Egy barátság dokumentumai cím alatt megjelent levelek hangvétele felemelően szép, mély férfibarátságot revelál. (Hitel, 2005. 9.)

A Szűzmáriás királyfit ért Szabó Dezső-támadás idején (1928) Tamási elvárta a baráti szolidaritást. Benedek Elek, Jancsó Béla, Szentimrei Jenő a védelmére kelt – Tompa nem. Érdemes megfigyelni, hogy Tamási mekkora tapintattal fejezi ki csalódottságát. Úgy tud őszinte lenni, hogy azzal ne bántson, és lehetőleg ne veszítse el Tompa jóindulatát.

„Elég­gé ra­gasz­ko­dom Hoz­zád ah­hoz – írja Kisbaconból 1928. szeptember 23-án –, és elég­gé bí­zom Ben­ned ah­hoz, hogy meg­mond­jam: fel­tűnt, hogy sem a köny­vem­ről, sem az en­gem Sza­bó De­zső ál­tal ért tá­ma­dás­ról, sem a bu­da­pes­ti ju­tal­ma­zás­sal kap­cso­lat­ban nem ír­ta­tok sem­mit a Szé­kely Köz­élet­ben. Le­het­sé­ges, hogy a fi­gyel­me­met el­ke­rül­te, pe­dig ahol te­het­tem, elő­ke­rí­tet­tem az új­sá­got. Itt vi­szont ar­ra kér­lek, hogy ne érts fél­re. Nem az fáj, hogy nem ír­tál oda, ha­nem az fáj­na, ha tény­leg vol­na kö­zöt­tünk va­la­mi olyan ok, amely mi­att ne ír­hat­nál. Ne­kem iga­zán nem hi­ány­zik a »ki­szer­kesz­tés«, de na­gyon jóles­ne és meg­nyug­tat­na, ha meg­ír­nád ne­kem, hogy nem ha­rag­szol.
Nem tar­tom le­he­tet­len­nek, hogy an­nak a ré­teg­nek, amely szel­le­mi­leg s ta­lán anya­gi­lag is tá­mo­gat­ja a la­pot, nem tet­szik az én iro­dal­mi, utób­bi idő­ben hír­la­pi mű­kö­dé­sem, il­le­tő­leg mun­kám. Ezt sem bá­nom, bár fáj­na, ép­pen Ud­var­hely­től fáj­na. De még job­ban fáj­na, ha Ne­ked nem tet­sze­nék.”
A következő év nyarán Tompa Lászlónak ítélik – Tamási eredményes lobbizásának köszönhetően – a Helikon Nagydíját. Tamási „örömteli szívvel” s „meg­in­dult ér­zé­sek­kel” gra­tu­lá­lt a ki­tün­te­tés­hez. A sors kezét látja a „min­dig túl­sá­go­san is sze­rény és vis­­sza­hú­zó­dott”, magányos költő közösségi elismerésében. „A Sors – írta 1929. augusztus 7-én –, ame­lyet Te olyan sok­szor ele­ven­re hív­tál, szid­tál és pu­hí­tot­tál, most há­lá­san for­dult Raj­tad ke­resz­tül Er­dély fe­lé. Van az egész­ben va­la­mi ke­mény tör­vény­sze­rű­ség: Te vagy az, aki vé­le­mé­nyem sze­rint ki­je­löl­ted és épí­te­ni kezd­ted az er­dé­lyi lí­ra út­ját, s mi­vel ez így van, Er­dély­nek ezt tu­do­má­sul kel­lett ven­nie.”

(Folytatjuk)

Forrás: Hargita Népe

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ