A nap további részét lóháton töltötte. Ennek köszönhetően kora délután bevégezte a feladatát. Kihasználva az alkalmat, a délután folyamán átlovagolt Bánlakra a híres „Román Királyi Uradalom” meglátogatására. Nagy és szép, tiszta erdő terült el a kastély északi oldalán egészen Denta határáig. A hatalmas park körülövezte a kastélyt számtalan gondozott sétánnyal, melyek egy kisebb tó irányába összpontosultak, magasra futtatott zöld kerítéssel szegélyezve. Régi szobrok mellett szépen festett padok virítottak, színes villanyégőkkel fölöttük. Sajnálatára közelebbről nem nézhette meg a kastélyt, mert a Királyi Testőrgárda katonái sűrű őrséggel látták el a bejárati utakat. Visszatérve a pártosi kaszárnyába, nagy sürgés- forgásnak volt a szemtanúja. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy a magyar hadsereg megkezdte bevonulását Észak-Erdélybe, és azt, hogy a román katonaság puskalövés nélkül megkezdte a kivonulást. – A hadnagy úr ordonánca (csicskása) mesélte, hogy a rádió híradásában bejelentették a Bécsi döntést, ahol Hitler és Mussolini úgy határoztak, hogy Erdély egy részét visszaadják a magyaroknak – magyarázta neki az egyik pék izgatottan. Teljes volt a tanácstalanság a kaszárnyában. Tisztek és altisztek a legénységgel együtt álmatlanul töltötték az egész éjszakát. – Mink mit csinálunk, őrmester úr, ha ide is bejönnek a magyarok? – kérdezte az egyik katona kétségekkel küszködő felettesét, akinek a szülei Várad környékén laktak. – Ha nem kapunk más parancsot, szigorúan betartjuk a határőrség katonai szabályzatát. Minden idegenre, aki román területre lép, ha kell, lövünk. Azért erősítettük meg az őrséget az egész határszakaszon. – Jó, hogy a mi magyarjainktól elvették a fegyvert, mert ezek biztos hátba lőnének bennünket, ha harcba keverednénk a magyar hadsereggel! – jegyezte meg keserűen az egyik tiszthelyettes. – Most mondjátok meg nyíltan, itt mivelünk mit fogtok csinálni – fordult az egyik granicsár az ágyukban csendben meghúzodó pár magyar fiú irányába –, ha harcba keveredünk a magyarokkal? Rövid csend után Jani, aki még nem volt levetkőzve, felállva az ágya széléről, felelt: – Addig, amíg román katonák vagyunk, román katonaruhát viselünk, a román hadsereg parancsait teljesítjük, mert erre esküdtünk fel őfelségének, Románia királyának. Annak ellenére, hogy egyesek hitetlen morgással fogadták a választ, nagy többségük megkönnyebbülten, örömmel és látszólag megnyugodva vették tudomásul Jani válaszát. Ez a kényes kérdés nem is lett már vitatva a továbbiakban. Másnap már a Detáról hozott újságokban megjelent Románia új térképe a feketére mázolt, lecsatolt területek határvonalaival, amiből kiderült, hogy Pártoson nem kell tartani a magyar hadsereg megjelenésétől. A zavaros történelmi események zajlása közben hamarosan egy másik rossz hír verte fel a kedélyeket a granicsárok között. Még nem hivatalosan, de a mindent tudó ordonáncok híreszteléséből megtudták: már kiadták a parancsot arra vonatkozólag, hogy a fegyver alatt lévő korosztályok katonaideje meg lesz hosszabítva egy egész évvel. – Mi lesz az én gyermekeimmel – siránkozott az egyik a pékségben –, ha négy évig távol leszek tőlük? – Fogd be a szád, és ne lázítsad nekem a legénységet – torkolta le az őrmester. – Ha még jár a szád, úgy beteszlek a sötét zárkába, hogy ott aztán leszerelésedig sirathatod a gyerekeidet. Az előléptetések alkalmával sokan kaptak még egy rangfokozatot a vállpántjukra, de Jani kimaradt közülük. Sok töprengés után arra a megállapításra jutott, hogy ezentúl az ő sorsa a román hadseregben meg van pecsételve. Itt ezentúl csak megtűrt, megbizhatatlan személynek lesz tekintve, és a legjobb esetben megmarad szamaras káplárnak a kivárhatatlan leszereléséig. Sokszor meg nem érdemelt sértegetéseket szó nélkül kellett, hogy eltűrjön. A környékbeli magyar tanyákon hírét vette az „optálási” törvénynek, de nem lévén rokonai Magyarországon, úgy értelmezték, hogy rá nem vonatkoznak, pedig nem akarta a végtelenségig eltűrni a megaláztatást. Kedvetlenül végezte napi feladatait. Naphosszat csak azon törte a fejét, hogy miként lehetne kikeveredni ebből a kátyúból. Mind sűrűbben gondolt a szökésre. – Meg kell szökjek ebből a pokolból, mert ha szájon ütöm valamelyik sértegetőmet, vagy elszólom magam mérgemben, olyan bajoknak leszek az előidézője, melyek talán az egész jövőmet tönkreteszik – magyarázgatta magának, igyekezve bátorságot meríteni egy határozott és merész lépésre.

A katonaszökevény viszontagságai

Az előre alaposan átgondolt terve szerint intézte a napi munkaprogramját. Utolsónak a gyéri pichétre szállította a kenyeret, ahol régi bajtársai még mindig kedvesen fogadták, igazi, baráti szeretettel viselkedtek vele szemben. Az egyik kenyeres zsák fenekén egy kis szatyorban elő volt készítve az útravaló. Egy pár fehérnemű, két pár harisnya, egy kötött mellény, borotvaszerszám, két kenyér és egy konzerv. A kenyérért cserébe kapott pálinkával telített üveg a búcsú céljaira volt előkészítve. – Na fiúk, én máma mulató kedvemben vagyok, és veletek akarok eltölteni egy pár órát, ha ti is beleegyeztek, jelentette ki Jani, miután átadta a kenyeret, letéve a pálinkás üveget az ebédlőasztalra. Örömmel fogadták a bajtársai a hírt és a pálinkát. Rövid bemelegítés után előkerült a hegedű is, amit leszerelt gazdája valami okból kifolyólag otthagyott a szekrény tetején. Szívből fakadó dalok, keserves románcok verték fel a környék csendjét, jelezve a hosszú katonaságra ítélt fiatalemberek jókedvét, amit még egy üveg pálinkával toldott meg az egyik katona. Utolsónak Eminescu verseire költött szomorú búcsúdal szólalt meg a síró hegedű húrjain, rekedt, csendes férfikórus kíséretében. Szinte önkívületbe esve, mélyen átérezve a dal gyászos szövegét, teljes odaadással danoltak a fiúk, ki-ki saját életének keserű gondjait, bánatait vélte felfedezni ebben a költői remekműben. Azzal a „jókívánsággal” búcsúztak el egymástól, hogy: Rosszabb ne legyen! (Mai rau sa nu fie!)

(Folytatjuk)