A „friss élelmiszerszállítmány”-ból készített tűrhető ebéd után Hermina kilátásba helyezett némi foglalatoskodást ruhái és szépsége körül, Benedek újabb levegőzés mellett dönt.
– Ne menj túl messzire! – szól utána az asszony.
Benedek a másik oldalon indul, arra amerre B2-es díszkíséretében érkeztek. A kocsiút a kastély előtt kígyózik el. Szemben a nagy hegy, csúcsai tegnap éjjel sötéten olvadtak bele az ég végtelenjébe. „Szívesen megmásznám, hacsak egy darabon is” – néz a magasba Benedek. Egy közeli ösvény csalogatja. Dimbes-dombos lankás vidék, fokozatosan, szinte lépcsőzetesen nő ki belőle a hegy. Az ösvény valahol eltűnt. Sűrű, párás fű és apró gallyak fedik a földet. Benedek igyekszik megtartani az elveszett ösvény vonalát. A fák lombtakarója ernyőként fogja vissza a napfényt. Az erdő éli a maga csendes, sustorgó életét.
Egyszerre ütött-kopott fakunyhót vesz észre. „Magára maradt erdészház.” Amint közelebb ér, újabb tákolmányra bukkan: szakadt drótkerítés mögött hosszú, lapos tetejű építmény. Körülötte mindenféle ócskaság, holmi. Átlép a kerítésen. Rozsdás kanna, rongyok, lavór, szegre akasztott mállott kabát, pókhálóban alvó szerszámok, farönkök, fűrészek. Az ajtóhoz lép, óvatosan megmozdítja, az keservesen megnyikordul, odabenn néma csend, poros homály. Kitárja az ajtót.
Farakás mögül gyenge nesz.
– Van itt valaki? – Egér?
Egy moccanás a fény felé, a korhadt gerenda meg se rezzen, denevér szárnya, repülő kabát. Utánaered. Odakinn semmi. Megáll, leporolja a nadrágját, cigarettát vesz elő és leül a legközelebbi farönkre.
„Nahát” – fújja ki magából. Az az érzése, hogy figyelik, tehát ő is alaposan körülnéz. A gyenge nesz a kerítés mögül, de mintha most közeledne. A bokrok felől vékony hang:
– Megijedtél?
– Ha akarod, meg. Mit csinálsz itt?
– Játszom. És te?
– Én? Semmit. Sétálok – áll föl Benedek. – Vagyis el akarok utazni. Turista vagyok – magyarázza még mindig egyhelyben a kerítés felé, ahonnan az ágak és a levelek apró rezdüléseit hallja. Az árnyékból lassan kilép egy kilenc-tíz év körüli kisgyerek, himbálózva indul felé, megáll néhány lépésnyire tőle, csodálkozó szemeit az ő csodálkozó tekintetének szegzi:
– Turista? Aki mindig utazik?
– Hát mindig éppen nem.
– Hová akarsz utazni?
– A tengerpartra. A hegyeken túlról jöttem. A feleségemmel. Te itt laksz a környéken?
– Azért ne mondd meg senkinek, hogy itt láttál!
– És miért ne?
– Mert titok.
– Akkor nem árulom el senkinek. A titok, az titok. Ide jársz bujócskázni?
– Ide.
– De itt nem szabad, ugye?
– Nem nagyon.
– Az mit jelent, hogy „nem nagyon”?
– Holnap elutazol?
– Szeretnék.
– Hol van a feleséged?
– Ott lent van egy kastély.
– A nagyfás.
– Ismered?
– Abban laktok?
– Abban. Amíg nem utazunk el.
A gyerek hátrál, megfordul, szalad vissza a kerítéshez.
– Hová mész?
– El. Ha akarod, gyere ki holnap is!
Benedek csak percek múlva kezdi érezni a hegyről érkező hűvöset. „A kis srác futhat hazáig. Azt mondják, a hegyvidéki gyerekek irtó edzettek. Persze így könnyű, kibújnak a pelenkából és itt nyargalásznak a természetben. Jobban ismerik az erdőt, mint én a saját lakásomat.”
„Hermina odafönn lehet”. A folyosón égve maradt egy lámpa. „A parancsnok léptei – néz Benedek a sápadt kövezetre – a hetedik szobában is hallhatók. Katonaléptek Ezzel szemben én úgy járok, mint egy civil, egy polgári közeg, halkan, illedelmesen…”

Hermina a hálószobából dudorászik, az ódon falépcsőn meleg fenyőillat, meleg pára.
Csöpp fésülködőasztal előtt az asszony kibontott haja félig nedvesen takarja el a vállait. Tekintetük a tükörben találkozik. Benedek tudja, hogy ilyenkor nincs csók, ilyenkor valami kimondhatatlan nevű krém van, az uralja rezes-bezes csillogással a terepet.
Az utolsó simítások koncentrált csendje. Kis tubus, nagy tubus, fésű, kefe, pamacsok, ollók, reszelők, csipeszek, sebészműhely, laboratórium, idegeneknek tilos a bemenet, boszorkánykonyha, szépasszony.
Benedek megbocsátóan leheveredik az ágyra. A sok csalafinta parfüm kavargásában az asszony könnyű testének saját illatát próbálja kiválasztani.
Hermina rámosolyog, kér egy cigarettát, két aprót szív belőle, de gyorsan keresgélni kezd, nem talál valamit, végre megleli, egy szempillafestésre szolgáló kicsinyített fogkefét, becsúsztatja egy gömbölyű tokba, ami tele van ragacsos, fekete nemtudommivel. Visszalép a tükör elé, odahúzza a hajszárítót és berregtetni kezdi a feje felett.
Gyengén fölröppen néhány tincs, aztán még sok-sok csintalan felszáll, hajadozik a langyos szélben, lehull és újra felszáll, majd mind felszáll, csillogó-sárgán kavarog, selymes lobogás, végül aláhull és ráhull a lámpa lomha fénye, aranyló, óriás sörény.
Az asszony kikapcsolja a hajszárítót. Az éjjeli szekrényre teszi.
– Kész – állapítja meg azzal a mindentudó, huncut kis diadallal.
Benedek feljebb kúszik az ágyon, keze végigsimítja az asszony szikrázó haját. Hermina csendes rosszallással mutat a cipőire, melyek vele együtt kúsztak az ágyra.

(Folytatjuk)