VI. A szabadság

A szabadságvesztés szóból származik ez a kifejezés, letöltés útján. Mert ha letöltötte az ember, (és jól viselte magát odabenn), akkor szabadon bocsátják. De úgy is mondhatjuk, hogy az életnek azokat a szakaszait nevezzük szabadságnak, amelyek két börtönbüntetés (fegyház, kényszermunka) közé esnek. Ezen időszakokat a magamfajta, részben köztörvényes cselekedetek elkövetésére, részben a rendőrök elől való menekülésre használja. Azt beszélik, vannak olyanok is, akik a büntetés letöltése után jó útra térnek. Ami olyasmit jelent, hogy a rendőrök többször nem kapják el őket. Pokoli szerencse vagy nagyon jó összeköttetések kellenek hozzá.

A technika mai fejlettsége mellett most fölpofozol egy révkapitányt Konstancában, és holnap már a világ minden kikötőjében ott a személyleírásod, és két hét múlva, amikor te már elfelejtetted az egészet, letartóztatnak a Panama-csatornánál, mert mindenhol van egy őrült, akinek az a mániája, hogy a körözéseket olvasgatja.

A szabadság szót nagyon gyakran használják költők és dalművek szerzői, akik még börtönt sem láttak belülről, és nagyon téves fogalmakat gondolnak a büntetés-végrehajtásról. Börtön és börtön között akkora lehet a különbség, mint valamely uralkodóház királya és a kikötői rakodómunkás élete között. Ezt a távolságot nem elméletileg fabrikáltam (csak miheztartás végett). Pedig abban a dalműves fölfogásban mindketten szabad emberek. De micsoda különbség! Azt mondom: sok-sok szabadnak nevezett ember munkáját nem lehetne elvégeztetni a rabokkal, mert föllázadnának, és bizonyos börtönök körülményeit össze sem lehet hasonlítani némely szabad emberek nyomorúságos lakásviszonyaival. Akkor miről dalolnak?

Meg a politikusok. Azok is: szabadság! Meg a többi álneve ennek: önrendelkezés, emberi jogok, autonómia…

Csak áldásos uralkodásom idején kellett politikusokkal társalognom, ami fölöttébb kínos emlék számomra. Az elhunytnak, akinek a cipőjét viselnem kellett, két számmal kisebb lába volt. Szabad voltam, és ordítani bírtam volna, miközben őket hallgattam. A szűk cipő meg a politikusok által okozott fájdalom azóta szétválaszthatatlan bennem. Irodalmi művekben ezt úgy szokták kifejezni: ásó, kapa és nagyharang se bírja szétválasztani.

A politikusok azt mondták: – Felsék, ez egy szabadságos nép. Ez elzavarja az uralkodót, ha az hozzányúl az alkotáshoz (vagy alkotványhoz?), mert félti az ősi szabadságjogait. – Rögtön tudtam, mi a probléma. Az éjjel meglátogattam a könyvtárat, volt még a whiskymből, és visszaútban a sötét és keskeny folyosón nekimentem valaminek, ami eléggé összeomlott. Valószínűleg ez volt az alkotvány. Mondám a politikusoknak, hogy bocsánatot kérek, és én fizetem az asztalost. Úri körökben ez így szokás. A néppel meg összetegeződtem, nem fognak föllázadni egy rozoga bútordarab miatt.

Hoztam még egy rendelkezést: az államtanácsban mindenki leveszi a cipőjét. Ezt becikkelyeztük. Nagyon bölcs döntés volt részemről, egyből megszűntek az előítéleteim, és derűsen kormányoztam a Boldogság-szigeteket legnagyobb megelégedésemre. Az egyik miniszteremnek erős lábszaga volt, mint kiderült, de az államtanács ülései rövidek lettek és hatékonyak.

Összefoglalom a cikket, visszatérve az adomázásról a fő témához. A szabadságot a börtönben tudja meg az elkövető, amikor nincs, ha szabadlábon van, akkor nem is veszi észre, és már el is veszíti, akkor megint észreveszi. Parodontaxnak nevezik ezt a dolgot, onnan jegyeztem meg, hogy egyszer nagyobb tételt csempésztünk az említett fogkrémből, és Kvasztics Fedor mondta színjózanon, ami különben nem jellemző rája.

Uralkodó tisztelettel,
1-lső Fülig James