Jani úgy intézte a búcsú időpontját, hogy akkor indult el a pichétről, amikor az őrjáratok beérkeztek, és a következők még nem indultak el, mert a mulatság miatt megkésett a vacsora. Sötét, őszi este volt már, amikor kilépett az őrs ajtaján. Hűvös szellő és tündöklő csillagos ég fogadta, sötét árnyak jelezték a környék fáit és bokrait. Szamarának nyakába dobta a kötőféket, hátára kötötte az üres zsákokat bennük a granicsár „tányérsapkával”, és elindította a pártosi úton, ő meg rátért a határsáv ismert ösvényeire, és egy félóra múlva átlépte a jugoszláv határt a szerb vámosok őrhelyének közelében. Két rossz közül választotta az „ismeretlen rosszat”, reménykedve abban, hogy a szerbek megértőek lesznek vele szemben, ha figyelembe veszik azt is, hogy rokonai vannak a Bácskában. Nagy meglepetéssel fogadták a szerb határőrök az ismerős granicsárt. Az egyik „finánc” jól beszélte a román nyelvet, így hamarosan tisztázták az adott helyzetet. – Gondold meg jól, te granicsár, hogy mit akarsz, mert ha átadunk az alibunári rendőrségnek, akkor már nem marad visszaút! Virradatkor már az alibunári rendőrség zárkájában várta sorsa további intézését. Alibunár egy határ menti nagyközség, melynek lakói nagy többségükben románok. A rendőrségen bizalmatlanul fogadták, egyesek valóságos ellenszenvvel. Kihallgatás nélkül, csak a szerb határőr jelentése alapján azonnal a zárkába irányították. Csak az ebédidő közeledtével hozott be neki egy üveg vizet a rendőr. Étvágytalanul rágta a magával hozott kenyeret, kortyolgatta a vizet. Kezdett nyugtalan lenni, mert senki sem törődött vele. A folyosón hallatszott a jövés-menés, néha hangos beszéd, de őhozzá nem nézett be senki. Késő délután, amikor leváltották a szolgálatos rendőrt, és egy alacsony, köpcös, rövid bajuszú rendőr átvette a börtöncellában lévő foglyot is, adódott alkalom egy rövid szóváltásra. Románul szólt hozzája az új rendőr: – Igaz, hogy dezertáltál (megszöktél) a román granicsároktól? – kérdezte kemény, parancsoló hangon. – Igen, igaz! – felelte Jani röviden, mert eleve sértőnek érezte a kérdező hivalkodó hangját. – Te magyar vagy? – kérdezte újból a rendőr. – Igen, az vagyok, felelte kelletlenül, egy kicsit kihívó hangon a kérdezett. – Az ilyen árulókat vissza kéne adják a mieink a románoknak, hogy lőjjék agyon őket – jelentette ki a rendőr haragosan –, majd szólunk mi is a szerbeknek, hogy tudják meg, kivel van dolguk. Ez a rövid szóváltás elűzte az unalmát. Újból latolgatni kezdte a jövőjét. Arra eddig nem gondolt, hogy esetleg a szerbek nem fogadják el, és visszaadják a román hatóságoknak. Ennél rosszabb megoldás el sem képzelhető – állapította meg, egy új kiutat keresve ennek elkerülésére. Kételyeit ismerős hangok szakították félbe. A folyosón a gyéri pichét parancsnokának a hangját vélte felfedezni. – Szervusz, Ioane. – Szervusz, barátom, te hogy kerülsz ide, csak nem akarsz te is dezertálni? – Szó sem lehet róla, én teérted jöttem. Éreztem én még az este, hogy te komolyan akartál elbúcsúzni tőlünk, valami rosszat sejtettem én, de arra nem gondoltam, hogy ilyen nagy butaságot fogsz csinálni – magyarázta neki szemrehányó hangon a serdzsent. Beszédéből kiderült, hogy még az elmúlt éjszaka folyamán értesítette őt az egyik ismerős szerb finánc arról, hogy a Puskás nevű granicsár átlépte a határt. – Mi eddig nem csináltunk semmiféle hivatalos jelentést a történtekről, arra gondoltunk, hogy ti talán vissza akarjátok hívni, talán meggondolja magát a szökevény, ha ti írtok neki, vagy eljöttök érte – így magyarázta el Bogojevici a történteket. – Azért vagyok én most itt. Korábban nem mertem eljönni, hogy meg ne lássanak az itteniek. – Rövid ideig vitatkozott a két barát a cellában, de Janit nem lehetett meggyőzni. – Nyugodtan visszajöhetsz, nem tud még senki semmit a történtekről. Én azt fogom jelenteni, hogy beteg voltál nálunk a pichéten. Hosszabb gondolkodás után meghatottan, elérzékenyülve felelt Jani. – Kedves barátom, hálás vagyok nektek, hogy ilyen igaz barátaim vagytok. Ha tudnám azt, hogy veletek kéne letöltsem az egész katonaságot, azonnal visszamennék, de sajnos ez lehetetlen. Nem rajtam múlott, hogy a sors ilyen nehéz helyzetet teremtett részemre. Tudom, hogy nehéz idők várnak rám itt is, de visszaút az én részemre már nincs. A román hadseregben, láthatod te is, hogy most már magyarnak lenni „bűn”, én pedig annak születtem. Nagyon sajnálom, hogy talán sose fogom látni többé a szüleim, a testvéreim, azt is, hogy veled sem találkozhatom többet, de nem bírom tovább a méltatlan megaláztatásokat. – Ha ez a végleges határozatod, én már megyek is, nehogy valami bajba keveredjek. Sok szerencsét kívánok, Isten segítsen, én és az egész pichét sajnálattal fogunk rád gondolni. A serdzsent sietve távozott, Jani még a folyosón utána szólt: – Add át még az üdvözletemet a gyéri Takács Piroskának, ha arra jársz. – Megteszem, legyél nyugodt.
A régi bajtársával való találkozás az alibunári börtönben kimerítette teljesen az idegeit. Egy új életet kellett hogy kezdjen, egy ismeretlen országban, ismeretlen szokásokkal és törvényekkel, melynek a hivatalos nyelvét is csak ezután kell hogy megtanulja.

(Folytatjuk)