A nagy hegyek országában mindenki ismerte a törvényt.
A vakok ugyan most sem olvastak rendesen, de annyiszor elmondták mindenütt, hogy, amit hallottak, azt megjegyezték. A süketek most sem hallottak jobban, de annyiszor leírták mindenhova, hogy, amit láttak, azt ők is bevésték. A némák, akik mindent láttak és hallottak, némák maradtak, s ezért abban a kivételes állami engedményben részesültek, hogy a díszgyűléseken az „Éljen a törvény!” kötelező örömkitörések vokális kinyilvánításaitól esetükben a kormány nagylelkűen eltekintett.
Tény és való, hogy az „Éljen a törvény!” örömkiáltás minimális időn belül maximális népszerűségre tett szert. Egyik napról a másikra a „Jóreggelt”, „Jónapot”, „Jóestét”, „Viszontlátásra”, „Isten áldja” és egyéb dekadens üdvözlések – búcsúzások lagymatag helyére lépett feszesen, egyértelműen, teljes hangerővel.
E szókkal ajkukon tisztelegtek az egyenruhások. A szürkék a barnáknak, a barnák a vajszínűeknek, a vajszínűek egymásnak és közülük azon kevesek, akiknek fényes alkalma nyílt néhanapján tisztelegni azoknak, akiknek színeit csak ők ismerhették….
Így köszöntek a gyerekek a tanítónak, a hallgatók a professzornak. Erre esküdtek friss diplomások díszes aulákban, ahol egyben katonai rangot is kaptak. Oklevelet a kezükbe, érmet a mellükre. Büszkék lettek, kihúzták magukat, úgy jártak-keltek mindenütt.
Mindenki büszke lett ebben az országban. Majdnem mindenki. A nyomorékok most sajnálták igazán, hogy nem lehetnek teljes értékű, harcképes hazámfiak. Sokan bánatukban ki is oltották semmitmondó életüket.
S míg az ország ünnepi mámorban fürdött, a kormány hatalmas erőfeszítéseket tett a lakosság felmérése érdekében.
Az un. elsődleges elosztás szerint meghatározták a szőkék-barnák-feketék százalékos arányát a vörhenyes színűekhez képest.
Nem volt könnyű munka. Kiderült ugyanis, hogy a vöröshajúak mindenhova befurakodtak. Ugyanúgy, mint a nem vörös hajúak. Ez nehezítette a helyzetet. Akadtak továbbá felemások is, amolyan félig-meddigek. Ezeket az egyszerűség kedvéért a tetőtől-talpigokhoz sorolták.
Az un. másodlagos elosztás a szőkék-barnák-feketék pszichikai felkészültségét volt hivatva, nem csak találomra, szomszédasszony szövegére, de a lehető legtudományosabb módon megállapítani. A kor nagy horderejű találmánya látott e szükséglet kielégítésére napvilágot, a technikai forradalom újabb határkövét jelentő elektronikus láncolattal működő, az emberiség feje felett, a szférában úszkáló miniatűr bombácskák esetében, melyek ugyan nem bombáztak, csak felmérték diszkréten, hogy mi folyik az egyedek szürkeállományában idelenn. „Agybalátó” – örvendett a kormányfő. „0,9 %-os toleranciával működő megbízhatósági mutatókat produkálunk” – pontosított a fizikus. „A Nobel-díjra ez is elég” – fűzte hozzá szerényen.
A kis híján tökéletes hálózat készülékein végigfuttatták a teljes jogú állampolgárok személyi adatait, a begyűjtött és lekódolt személyiségjegyekkel, a megbízhatósági mutatók mértékadó fokaival egyetemben. Képernyőn leolvasható. Bármikor, bárki.
Helyi fórumok analíziseitől, területi összegző bizottságokon át a főstatisztikai hivatal főszámítógépeibe szálltak az adatok százezrei, milliói, s ott az információs szekció frappáns szintézist készített.
A kormányfő megállt egy nemzeti kincsnek számító, hatalmas térkép előtt.
Speciális vörös égők jelzik rajta a vörösök (V) által leginkább veszélyeztetett területeket. Sárga-barna-fekete csíkos mágneses nyilak mutatják az egészséges nagy tömeg, azaz szőkék-barnák-feketék (SZBF) megbízhatóságának vidékenkénti átlagos helyzetét, a csíkozás intenzitásának függvényében. Szórványosan találhatók kéthegyű nyilak is, melyek alapcsíkjaikban igen szemléletesen ki-kigyulladó vörös pettyezettel figyelmeztetnek a kialakuló ellenséges elemekre, kiscsoportokra, rohadt szimpatizánsokra (RSZ).
A stratégia tehát ennek jegyében…
Csupán egy apróság, a törvény rugalmas kezelését bizonyító, nevezetesen: a legfelső kormánykörök nemhivatalos megegyezése alapján V bizonyos, elenyésző százaléka, arra kijelölt állambiztosok segítségével, csendben elhagyhatja az országot földi javaik váltságdíja fejében.

*

– Jól aludtál?
– Tűrhetően. Jelzem, szeretnék már néhány kilométerrel odébb ébredni.
– Én is.
– És nyaralni.
– Nem rossz ötlet.
– Az embernek itt még felkelni sincs kedve. Ráadásul ez a szél! Hallod? Minden rendes helyen réges-rég nyár van, itt meg…
– Ne légy már olyan türelmetlen! Még csak második napja élvezzük…
– Harmadik. Ha így megy tovább lejár a szabadságunk!
– Apropó, a parancsnokunk nem kávézik ma velünk?
– Fölhívom telefonon és megkérdezem tőle, mikor mehetünk.
– Felesleges. Zaklatásnak venné.
– Zaklatásnak? Talán nem mi vagyunk, akiket zaklatnak?!
– Ha akarod, hívd fel. De szerintem… Abban a pillanatban itt lesz az egész társaság, amint szabad az út. Több ízben elmagyarázták. Tudod mit? Kinézek egy pillanatra. Csak amíg felöltözöl. Terepszemle. Van még abból a sajtos izéből, amit tegnap hoztak?
– A konyhában találsz egy zacskóval. Megeheted az egészet!
Benedek úgy indul kifele, mintha elengedhetetlenül fontos lenne megtekintenie az időjárás alakulását. Felsiet a domboldalra. Amint ereszkedik lefele az elvesző ösvényen, azon töpreng, hogy miért is nem számolt be tegnapi találkozásáról Herminának. A frissen mosott haja az oka.

– Hé! – kiált rá a gyerek. – Hát nem utaztál el?
– Még nem. Kijöttél ebben a cudar időben?
– Megígértem, hogy itt leszek. Gyere, megmutatom a bunkert!
– Nem érek rá, vissza kell mennem a kastélyba.
– Te eszel?
Benedek meglepődik a váratlan kérdésen. Szájában megáll a kettéharapott sajtos sütemény, lenéz a kezében levő papírzacskóra, mintha nem is tudná, hogy ott tartogatja.
– Vegyél! – nyújtja előre.
A fiú keze elindul a kínáló kéz felé. Félúton megáll, arcán kigyullad három rézvörös petty, megrázza a fejét.
– Vegyél, no, finom! – biztatja Benedek, de a kéz még mindig a levegőben lóg. Benedek megfogja és beleteszi az egészet.
Gyors, égő pillantás vetődik rá, a kéz elfogadta. A fiú leül a földre. Fölhasítja a zacskó oldalát, kiteríti a papirost az ölébe, óvatosan föléhajlik, egy kis darabot a szájához emel, aztán nem törődik, se a bunkerral, se Benedekkel, csak kapkodja a süteményeket, egyiket a másik után, sőt kettesével szuszogva tömi magába őket. Benedek soha életében nem látott senkit így enni. Leguggol mellé és nézi, mint a csodát.
– Éhes vagy? – kérdezi elképedve.
A gyerek nem válaszol, nem is hallja, a papirosra hullott morzsákat gyűjti a tenyerébe, hogy egy pontos mozdulattal fejezze be az étkezést. Azután összegyűri a zacskót és beteszi a zsebébe.
– Jó volt – pattan föl. Gyere, megmutatom a bunkert!
– Tényleg nem maradhatok.
– Kár – néz rá csalódottan a gyerek.
– Te is jobban tennéd, ha hazamennél, a végén még megfázol.
– Sohasem fogod akkor megnézni a bunkert?

(Folytatjuk)