NAGY IMRE

Ha ezt a nevet halljuk, mindjárt a mártírhalált halt miniszterelnökre, vagy jobbik esetben is a jeles zsögödi festőre gondolunk, semmiképpen arra a szegényparaszt emberre, aki Veres Péterhez hasonlóan, nagyon alacsonyról – szó szerint is a porból – tört fel a költészet régióiba, majd hullt vissza oda, ahonnan vétetett. 1896-1942 közé kifeszített keserves élete az állandó kitörési vágy és a visszahullás kínjai között telt.

Bibliográfiájának összeállítója, Balogh Ferentz írta róla:

„Iskolából csak hat elemire futotta. Nincstelen földmunkás és napszámos volt egész életében. Felesége, a püspökladányi Rácz Zsófia, hat gyermeket szült, de sorsát jelképezve, négyet korán elvitt a szegénység nyomora. Kétkezi munkája közben gondolatai költeményekké szépültek. Eleinte lakodalmi temetési és egyéb alkalmi verseket írt, később a rímes sorokba formált nyers, realista szavak egy nehéz élet útjelzői voltak, jajkiáltások egy bihari faluból. Szűcs Sándor néprajzkutatónak mondta:

– Addig gondolom ki averseimet, míg az urasági földre kigyalogolok, meg a kapa, kasza nyelén, meg éjszaka az uradalom hodályában, míg a szalmán el nem nyom a fáradtság.Van úgy, hogy kettőt-hármat tartogatok magamban készen, mikor hazavetődök, akkor írom le.”

Első versei 1927-ben jelentek meg (a Magyar Falu c. lapban). Szegénység, betegség kínozta, s közben írta verseit, amelyek sorstársainak életkörülményeiből sarjadtak jelentéses lírává. Sinka István, Veres Péter ügyködtek, hogy támogatást és elismerést kaphasson.

Úgy tűnik, s ezt több kritikusa is megállapította, hogy Nagy Imre költészete sok szempontból írásbeliség előtti állapotok jegyeit hordozza, átmenetet képezve népdal és műköltészet között. Móricz Zsigmond mentorsága és biztató közlései ugyancsak támaszt jelentettek számára. Ady, majd József Attila költői hatásáról beszéltek esetében, de ez inkább konzsenialitás lehet, hiszen képei, fordulatai teljességgel átéltek, eredeti vétetésűek, nem olvasmányélmények, szellemi behatások eredményei. Válogatott műveinek egyik sajtó alá rendezője (Nagy Imre: Tücsök a máglyán. Válogatott versek és próza. Szerkesztette: Pintér József. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971), Pintér József meglátogatta egyszer,  s olvasmányai felől érdeklődött.

„Akadozva, kesernyésen válaszolt.

– Időmből se igen futja, de az a legsajnosabb, hogy ritkán van mit. Petőfi. Azt igen. Arany Jánost jóformán csak az iskolás könyvekből. Valakitől hallottam, hogy Vajda János is nagy költő volt. Adynak is csak kevés versét ismerem…”

Legjobb írásaiból szemelgettem a Káfé főnix olvasói részére. (Cseke Gábor)

*

Pók a mécslángon

Kicsi mécsem pisla lángját
eloltotta egy csúnya pók
ráesett a hálójából,
s halálos lett neki a csók.

Épp a pókról írtam verset,
harcáról póknak, darázsnak
mit egy csipkebokrán láttam
nyári délben a pusztának.

S épp akkor hullt a mécsemre,
mikor a harcot leírtam –
mely után a darázs elszállt
győzelmesen, dongva, vígan…

Így halt meg most mécsem lángja,
de a pók is meghalt rajta,
lehet, hogy a szemfedőmet
szövögetni most akarta.

Félben maradt a szemfedőm,
s újra ég a mécsem lángja,
úgy repdes a holt pók felett,
mint aranyos darázs szárnya.

Érő vetés előtt

Érik a vetés s a szipolyok
szívják a búza édes tejét,
híznak a kalászon, s én nyeldesem
az éhségnek keserű levét.

Aranyszín nászra repülnek most
a csillogó bogarak, férgek,
zeng a június muzsikája,
s az én markomon sebek égnek,

amint a kalászt simogatom,
egy-két szipolyt a földre verve,
s míg lelkemmel játszik az álom,
a föld aranylángú szerelme:

izén az új kenyér, s éhségem
mint leintett kutya, elhallgat, –
zeng a június muzsikája,
s a nóta engem is elaltat.

Elmondok mindent

Szememen pók, ajkamon tücsök,
a kezemben megfojtott patkány, –
így megyek majd az isten elé
az ítélet virradatján.

Elmondok majd színe előtt
minden szenvedést, minden átkot.
A rút férgek tanúim lesznek,
hogy nem mondok hazugságot.

Szakítok a hodály árnyából
egy darabot és meglengetem
isten előtt, s kihull belőle
kővé száradt, bús kenyerem.

Elmondok mindent, ami fáj. –
Felírom, hogy el ne felejtsem,
a kútágasra, a hodályfalra,
hogy nagyon sokat szenvedtem…

Isten ítél majd, s a szivéből
bűneimre bocsánat lobban,
s vagy kapus leszek a mennyekben,
vagy pallér majd a pokolban.

Az én utcám

Por és lárma két sor viskó közt,
s a nap a játékot csodálja:
póri gyermekek dinnyehéjban
port hordanak a pocsolyába,

hidat építnek, s az arcukon
a nap legbusabb csókja ragyog –
nő a csalán az árokparton,
nőnek, játszanak a parasztok.

Itt játszik a jövő csürhése
sárból csinált kövér malaccal,
ökrök mellé itt nő a béres,
itt mosdatja arcát a hajnal.

Békanyálat pocsolyák partján
Isten látja csak a sorsot:
viskó viskótól kér, s kap kölcsön
sót, kenyeret, ecetet, borsot.

Itt a szegénység döngicsél csak,
s bodzafára terített rongyok
fehérlenek az istenhez föl,
mint elkeshedt póri mosolyok…

Így élnek itt, s ez az én utcám,
áldottak itt a szilfaárnyak,
fáradt paraszt pihen meg rajtuk,
s álmot hullat rá a vasárnap.

Virágot viszek a húgomnak

Csavargónak néznek a varjak,
s csúnyán kárognak rám a fákról,
öt nagy kutya is szalad felém
vadul ugatva egy tanyából.

Rongyos ruhám bántja szemüket,
s nyomomat szaglászva kullognak,
pedig én csak virágot viszek
Debrecenben lakó húgomnak.

Ott szolgál az én kis húgom,
jószívű lány, s szebb mint úrnője,
mezők fénye ragyog szemében,
s van már neki lakkos cipője.

Tejben-vajban fürdik gazdája,
s most nekem is lesz zsíros falat,
megkínál húgom, s teletölt
piros borral egy nagy poharat.

Kérdezi majd, milyen a mező,
és örül a búzavirágnak,
eszébe jut Morzsa kutyánk is,
s hószín pelyhe három libánknak…

Lehet az is, hogy meglátják majd
rongyos ruhám és poros arcom:
ura, úrnője nem enged be, –
de a virágot csak ott hagyom.

Esőzsák

1

Ezüstfüggönyként leng az égből
egy kis esőzsákja a nyárnak, s
a függöny mögött egy műhelyben
tüzes villámot kalapálnak

isten bozontos kovácsai,
s lángol a kohó, hull a szikra,
villámokat vernek patkónak
a vihar sötét lovaira…

2

Fellegnyíláson kinéz a nap,
s messze egy kis falunak tornya,
mint fehér láng az égig lobban,
a mezők felett fényt lobogva,

s csillagában megakadt felleg
sötétlik, s olyan szép e kép,
a szivárvány úgy ég rajta, mint
reménységet pergető kerék.

Vércsepp a síneken
József Attila emlékére

Robog a fekete vonat,
elköhögi néha magát,
mintha vért hányna az égre,
s vinné az örök éjszakát. –
Vércsepp beszél a síneken,
talpfák homlokán piros csók,
szomszédjai tört csavarok,
s eldobott, füstös rongycsomók.

Csapzik a halál szalagja
a fekete vonat után:
rohan a sok megriadt, rossz
falu, város furcsán, bután,

és a vércsepp meztelen van –
jaj, de mondjuk szép mesének:
virág nyílik a síneken,
s a kavicsok nevetgélnek.

Csillog a vér mint a virág,
melynek szél bontja szirmait,
tücsök sír a sárga fűben,
zengi a vér nagy kínjait…
Az ég kimosott lepedő,
és hogy a vércsepp ragyogjon,
József Attila hű anyja
teregeti hajnalokon
az eget. – S én, ha ott járok,
a vonatnak ablakából
kidobok majd egy virágot,

hogy a sínek közt ne legyen
az a nagy vercsepp meztelen.

Tökkétszem

Két tök közt áll egy szép póri lány,
a karjain kéve és sarló,
mögötte kék halmok szikráznak,
s virágokat nevet a tarló…

így láttam a nyarat a kártyán,
úri léhűtők lestek raja,
s előttük sírt, lihegett, táncolt
a nyár aranykévés leánya.

Csörgött a pénz, nyertek, vesztettek –
de a nyár lánya tisztán fénylett
az ördög vad vigyorában is,
két tök közt állt és reám nézett.

Rongyok a szélben

Milyen bolond a tavaszi szél,
a kimosott rongyot lehányja
a kötélről, s vadul zúg tovább,
a rongyokat tépve, cibálva.

Pajkos, tréfás a tavaszi szél,
izgatja a sok rongy a kedvét,
s messze repül szárnyain a rongy,
mint könnyszagú, átkozott szemét.

Mindenfelé talált itt rongyot,
mellyel játszhatik, melyet téphet,
régi nóta: sehol sem lelni
a nagy földön rongyosabb népet!

Ha egyszer a vad tavaszi szél
minden únt rongyba szikrát vágna,
de szép szikrázó cirkusz lenne
az égő rongyok tüzes tánca.

Borzas boglyák, sötét hodályok,
tikkadt fasorok nyári napon,
visszazengik hangját, s a nagy Csend
könnyezve riad a bús hangon.

Lehet, hogy majd törötten lehull
e kis harang és nem sír tovább, –
de a nép majd fájó hangjáért
a kihűlt szívemnek megbocsát.

Fazék a pocsolyában

Póri konyhának volt a dísze,
míg bírta a tüzét és sorsát,
most a pocsolyában ül, s róla
béka lesi a falum tornyát…

Jó fazék volt, tizenkét liter
répalé főtt benne édesre,
s nagyobb kincs volt, mint a királyok
gyémántköves, fénylő ékszere.

Öreg volt már s nem bírta tovább
a szegénység haragos tüzét,
nagy lyuk támadt füstös oldalán, –
és rögtön a pokolba küldték…

Ott a pokol a pocsolyában,
melyben a Nap nézi az arcát,
s arca mellett a rossz fazékban
béka tartja a lakodalmát.

Most már hús is kuruttyol benne…
Míg oldalát póri tűz marta, n
em főtt benne más, csak cibere
s kása, bableves ünnepnapra…

A gyerekek, ha majd meglátják:
cserepekké tördelik, verik,
és górálják vele a kutyát,
s falum vén bűnös verebeit.

Nyúlhús

Párzó nyulaknak muzsikál
a tücsök a fasor alatt,
babot vet a szegény ember,
s nézi a játszó nyulakat.

Szétugranak, összefutnak,
se gond, se baj! – zengi a húr
szegény ember babvetésén
jó kövérre hízik a nyúl.

Leeszi a bab virágát
mire nincs más paragrafus:
szegény ember nyúlhajtó lesz,
s hasa előtt szalad a hús.

Vízbe ugrott

Halk loccsanás, hullámgyűrűk,
S a hab táncolva összecsap.
Aztán megint simán folyik
A víz, s tükrén csillog a nap.

Vízbe ugrott egy bús szegény,
Mert megunta az életét.
Megunta a nagy nyomorgast,
Az ínséget, az éhezést.

Nizzában forr a pezsgős kedv –
Őt viszi halk csendben a víz.
S mire holttestét kifogják,
Lehet, a víz másikat visz.

Kicsi lepke…

Kicsi lepke részeg vagy már,
nagyon édes most a harmat,
s nagyon virágos a határ,
csillogva szállsz ide oda,
s akármelyik virágra szállsz:
téged ringat nincs más gondja.

… Amott jön egy fáradt asszony,
szíve terhe a meggyűlt nyár,
s jön, hogy virágot szakasszon. –
Kicsi lepke, szállj elébe,
szállj le csillogó szárnyaddal
két szép fekete szemére!

S ha meg is égne a szárnyad
Attól a szép szem lángjától –
így elveszni nem nagy bánat.
Részeg lepkének szép halál:
elégni tüzében,
mikor virágos a határ.

A kút árnyán lágy fű habzik,
Kicsi lepke, részeg lepke.
Az az asszony majd itt alszik,
hogy a napfény meg ne bántsa:
vidd ezt a szép hírt szerteszét.
S hogy meg ne bántsa,
te őrződ majd két szép szemét.

Ha majd…

Ha majd szebb napfény hull
A magyar parasztnak Szomorú arcára.
S örömét dalolni leszáll a pacsirta
Ekéje szarvára,

Ha majd az új élet
Ragyog a lelkére
A termő barázdán,
S nem úgy jár a mezőn
Mint ahogy most bolyong: –
Rongyosán és árván,

Akkor zengem én el
Legboldogabb dalom
Egy kévére dőlve. –
Még a síromból is
Fellobban ez a dal
S virág lesz belőle.

Muzsikaszó mellett

…Amikor a hazatérő csürhe, csorda által fölvert por leül az utcákon, s az alkony fénye lassanként szürke esti homállyá fárad, az eltikkadt utcák megelevenednek.
Az est hűs levegőjében sétára kél a falu intelligenciája. A főtéren megszólal a muzsikaszó. Nyomorgó zenészek szerenádokat adnak az éhező falunak, hetenként kétszer, ingyen, tányéros adakozásra.
Milyen szép is a falusi élet! A mezőkről hazafelé baktató fáradt munkások muzsikaszó hangja mellett érkeznek a faluba, s akit nem vár jó vacsora otthon, hát van jó muzsikaszó, s ihatik rá egy rettenetes hosszút, akár a piaci, akár a templomi kút vizéből.

Népszava, 1938. július 3.

1. Pusztai Péter:
   2010. július 30. 07:41

   Minden esetre jobb mint Wass Albert ficsuri dölyfös falcs írásai rólunk… Én kitettem a szemétbe …Péter

2. Cseke Gábor:
   2010. július 30. 17:33

   Ezek az „ismeretlen” költők azért ismeretlenek, mert mások túlságosan ismertek – dédelgetettek, ajnározottak, szavaltak, felkapottak stb. stb. – és mert nem tülekednek, csak önmagukat adják. Nem szavalnak, nem pózolnak, csak elmondják, ami a szívükön. Úgy, ahogy tudják. Nyersek. Érdesek. Néha döbbenetesen lágyak, érzékenyek. Minden csupa meglepetés, élmény. Nem játék. Röghöz kötött valóság. És mégis, repülnek… Köszönöm, Péter, a melléállást…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ