Másnap már egy századosi rangot viselő katonatiszt elé lett vezetve, aki megkezdte az alapos, minden apróságra kiterjedő kihallgatását egy civilbe öltözött román tolmács segítségével. Közel egy óra hosszat tartott a kihallgatás. Miután mind a hárman aláírták a jegyzőkönyvet, a kihallgató tiszt röviden közölte vele az eredményt: – Elég körülményes a maga helyzete, mert nincs semmiféle érvényes személyazonossági igazolványa. Ez a paptól kiállított keresztlevél nem ér semmit, de mégis valami, ami nálunk marad. Figyelembe veszem azonban azt, hogy úgy a szerb, mint a román határőrök jó véleménnyel vannak magáról. Felterjesztem az ideiglenes tartózkodási engedély kiadására. Amíg az ügyintézés folyamatban lesz, továbbra is itt marad Alibunárban, ideiglenes letartóztatásban. Becsukta aktatáskáját, és köszönés nélkül távozott a tolmáccsal együtt. A rendőr jött be Janiért, és visszakísérte a cellájába. Arra nem számított, hogy bajtársai, a román granicsárok és a szerb határőrök, így kiállnak mellette, hogy még a hatóság magas rangú képviselője is figyelembe veszi a véleményüket. Még egy hetet töltött az alibunári börtönben tűrhető körülmények között. A pichétparancsnok látogatása után még az a román alibunári rendőr is barátságosan viselkedett vele, aki az első megismerkedésük alkalmával nyíltan kifejezte gyűlöletét. Apatinba, egy Duna-parti kisvárosba rendelték ki a hatóságok az ideiglenes kényszerlakhelyet, kezébe adva az erre való igazolványt is. A bácskai rokonságát nem említette a kihallgatáson, tartva attól, hogy kellemetlenséget okoz nekik.
Otthont keresve idegen földön
Egy románul beszélő rendőr kísérte ki az állomásra, ahol átadta neki a vasúti menetlevelet a megfelelő utasításokkal. – Estére ellenőrizzük, hogy jelenkezett vagy nem az apatini rendőrségen. Bízunk benne, hogy ott lesz, mert ha nem lesz ott, akkor nagyon rossz napok várnak majd magára – intette kísérője, amikor felszállt a vonatra. Egész nap utazott. Nagybecskereken sokat várt az összeköttetésre. Csak estére érkezett meg Apatinba. Úgy a vonaton, mint az állomásokon könnyen eligazodott, mert sokan beszélték úgy a román, mint a magyar nyelvet. Apatinban a szolgálatos rendőr fogadta: – Már vártuk magát, mert értesítettek bennünket Alibunárról, de most már késő, a főnökök már hazamentek. Az őrszobában aludt egy pár órát, türelmetlenül várva a reggelt, hogy végre megtudja, mi vár rá Apatinban. Örömmel vette tudomásul, a falra függesztett térképet nézegetve, hogy alig tíz- egynéhány kilométerre van Doroszló, ahol tudtával egy unokatestvére lakik. Reggel, miután felvették a személyazonossági adatait, átküldték a községházára, ahol az egyik irodában már várt rá egy hivatalnok és, amint a bemutatkozásokból kiderült, Blau úr, a legnagyobb kosárfonó műhely tulajdonosa. – Abból az átiratból, amit magáról megkaptunk, úgy értesültünk, hogy maga egyebek között a kosárfonáshoz is ért, azért kértük ide Blau urat, hogy amennyiben megegyeznek, nála dolgozzon, mert nekünk nincs arra pénzünk, hogy magát ingyen eltartsuk – magyarázta az irodafőnök úr szerbül, amit Blau úr lefordított magyarra. Jani örömmel vette tudomásul, hogy ilyen szerencsésen alakul a sorsa. Egy szép, nagy családi ház tágas udvarán volt a kosárfonó műhely, ahol kb. 25 kosárkötő dolgozott. Első látásra feltűnt, hogy elég sok fehérvessző-munkát végeznek. Miután Blau úr megmutatta neki a műhelyt, a készáru- raktárt és minden egyebet, ami a vesszőipar végzéséhez szükséges, megkérdezte: – Most, miután látta, hogy mivel foglalkozunk, azt mondja meg nekem, hogy maga mit tudna itt dolgozni? – Monostoron Megyeri Zoli bácsinál dolgoztam másodállásban délutánonkért és néha, ha sok volt a munka, vasárnap is. Különböző borosdemizsonokat fontunk fehér, hasított vesszővel, és karkosarakat nyers vesszőből. – Akkor ismeri a mesterséget, de amint látja, nálunk vannak nagyobb igények is. Bízok benne, hogy a vegyes részlegen egyelőre meg fog felelni. A fizetés nem nagy, de szorgalmas munkával meg lehet élni belőle, mert darabszámra fizetünk.
Egy heti átlagfizetést kapott előlegbe. Azt is megengedte neki a tulaj, hogy egy pár napig a műhelyben aludjon, amíg megfelelő szállást talál magának a városban. Aránylag rövid idő alatt illeszkedett be az új munkaközösségbe. Könnyítette a helyzetét az, hogy a műhelyben többnyire magyarul beszéltek, habár a szerbet és a németet is elég sűrűn használták. Az az igyekezete, hogy minél rövidebb időn belül tanuljon meg szerbül, helyeslő elismerést váltott ki a munkaközösségben. Jani szerénysége, általános jókedve és szorgalma hozzájárult ahhoz, hogy hamar beilleszkedjen a műhely sajátos rendjébe. Udvarias, viccekkel tarkított beszéde, különösen a női személyzettel szemben, elismerést váltott ki ezek részéről is, akik végtére barátságukba fogadták ezt a „jöttment, senkiházi csavargót”, akivel az első napokban még szóba sem akartak állni. Hamarosan lakást is talált. Egy elhagyatott nyári konyhába költözött, ahol volt egy beépített tűzhely, egy vaságy, egy stelázsi, egy fogas és egy rozoga asztal két székkel. Miután kitakarította és rendbe tette, nagyon meg volt elégedve. Vasárnaponként érdeklődéssel nézegette a kikötőben horgonyzó hajókat, de különösen a dunai vízimalmokat csodálta meg. Első látásra egy kecsesen épített hajóhoz hasonlítottak, csak az egyik oldalán forgó, nagy, lapátos malomkerék árulta el, hogy ez egy helyben működő valóságos kisüzem. Lapos fenekű ladikok szállították a zsákokat gabonával és liszttel a part és a malom között.

(Folytatjuk)