Száz év – nagy háború: Endre Károly
Egész fiatalon került az olasz frontra. Az ottani megpróbáltatások, szenvedések avatták valódi költővé. Verseit Kosztolányi, Schöpflin lelkendezve fogadták. Elfeledett költészete ma valahogy hegyként kimagasodik. Vele indítjuk „nagy háborús” antológiánkat. (Káfé főnix)
SAN DONA Dl PIAVE
Az olasz háború példázata
Egy morgó gránát érkezett
S a templomon a kupola,
Mely bóbiskolva gugola,
Eldőlt, mint á-n az ékezet.
Egy másik templom ékesebb,
De azon is a kupola,
Amint egy gránát érkezett,
Elbillent, mint egy csutora.
A lázas agy nem kombinál:
A két kupola kapatos,
És önmagára hagyva most
Egyik a másnak bort kinál.
No de ez merő szédület!
Mint mese, óperenciás —
Itt volt a garabonciás
S berúgott minden épület.
Íme a megroggyant falak,
S a tetőkön a deszkaszál,
Akár a haj, ha égnek áll,
Mind furcsa, komikus alak.
Most hirtelen, mint barrikád,
Mint rozsdaszín, komoly keret,
Van bízvást három emelet —
Feltűnik a kígyózó gát.
Fala ijesztőn meredek,
Rajt’ rókalukak szeme hí,
Bolond romsor a vis-á-vis,
Benn síró-rívó egerek.
Az út a gátra felkúszik
És a könyökös, kék folyam
A híd romjain átrohan
S a dőlt pilléren elcsúszik.
A pillér kecses és fehér,
Mint ájult szűz, ki lezuhant,
Teste felfogja a zuhanyt
S ez részegülten félretér.
De lám a tarka karfa víg,
Tótágast áll a lámpavas,
S a drótospózna mind kamasz
Mégiscsak berúgott a híd!
Ott balra mindenek fölé
Nyúlik egy furcsa kőhalom,
Király volt egykor, gőzmalom,
A dorbézolás megölé;
Fején karneválkorona,
Ferde és fényes pléhlemez,
Egy óriási henger ez,
Most rokkant, részeg, rozoga.
A túlsó partról párja int,
Ittasan oldalt hempereg —
E hórihorgas hengerek
Példája mérsékletre int.
Mert mindent, mindent pint szerint,
Kupola és reservoir!
— Jó Dónám — eljövök megint,
Józanodást, — au revoir!
San Doná di Piave, 1918. V/7.
Pusztai Péter rajza