Háború lesz*

Próbariadó alkalmából

Ti emberek, felnőtt korúak, meglett férfiak,
háborút viselt keményszívűek, csak mosolyogtok.
Ti véretek, ti inatok, ti két karotok erős fegyvereket
kóstolt, könnyű most ezen mosolyogni.
Ez a bomba nem öl, ez a repülő nem veszedelmes,
a sebesült csak teszi magát, ha összeesik az utcán,
fizetnek érte neki.
És a repülők nem mennek össze, tüzelve
nem borul lángba egy sem és nem zuhan le kalimpálva
holtan, nem gyúl fel a város, nem omlanak
házsorok porba — kacagtok.
De mit tegyek én, tanácsot adjatok nékem,
mert mulatni nem tudok rajta.
Bombázás nem tépte idegeim, a háború rémét
úgy ismerem csak, mint ti Hannibál hadvezetését,
könyvből, s a leckét csak itt-ott tűzi át a gyermekkori
halvány emlékezés ’14-re, mint születés előtti álom.
Az emberiség vadsága nem ütközött ki testemből még,
nem gyilkoltam, fiatal vagyok én, halljátok-e hát!
nem öldököltem és nem pusztítottam fel nagy vidékeket
fegyverrel, emberi halálordításhoz nem szokott még
a fülem.
Mondjátok: játék ez, ami itt van; de bennem
egy új világ kezdete lett. Ez csak a felszín,
külsőség, jól tudom én, de íme, mögötte
életem története sorakozik fel hirtelenséggel,
mint hadvezér előtt a katonák, ha riadó szól.
Mit mostanig éltem, csak játék, próbaút volt,
de mögötte ki tudja mi feszül, mi az igazi cél,
értelem, mi lesz a robbanó bomba. Vérfolyás
és sikoltás van a repülők játéka mögött,
vérontás és fegyverropogás, öldöklés, emberi testek
tépése van, érzem már, bennem is mélyen.
Mostani életem, békességem csak a felszín,
és eltakarja, ami vagyok igazában.
Búcsúzom hát ifjú koromtól — zúgnak a bombák —,
de sírni nem illik ily nagyidők fiának, a fogamat
szorítom hát össze s az öklöm.
Fegyverkezik a világ, nem élhet háború nélkül,
gyilkos katonájává szegődöm majd én is, ha hívnak,
lesz fegyverem, állami fegyver, ti emberek, felnőtt
korúak, nálam lesznek a bombák, és akkor
láttok háborút, ha lesz kedvetek hozzá mosolyogni!

*A költő Almabor című, 1932-1944 között írt ciklusából