– Hideg van. Kedvem lenne visszafeküdni.
– Senki sem akadályoz meg e nemes elhatározásodban. Majd én átveszem a húst meg a kenyeret, ha hozzák.
– Visszadőlök egy félórára.
– Ezért érdemes kiszaladgálnod!
– Levegőt csak kell szívni!
– Én kinyitom az ablakot és szívok. Amíg ilyen pocsék idő van hat lóval se vontatnak ki.
– Akkor sem, ha mehetünk?
– Akkor sem, akkor repülök!

*

Két lábon jött, mint minden közönséges emberfia, de a lábait lánctalpak vitték előre, azokon csúszott a szobába, az ajtó elolvadt a leheletétől, a szemközti sarokba igyekezett, villódzott, feldarabolta a félhomályt, a teste tömör volt és mintha órák zümmögnének benne, csak beállt a sarokba előremeredt csőszerű nyakával, meg össze-visszafoltozott fejével, a feje számtalan helyen be volt varrva spárgával, be volt tapasztva mésszel, be volt hegesztve, ki volt kalapálva, a feje a plafont érte, megkarcolta, ráhullott némi vakolat, csak állt mereven, mázsás karjai lógtak mellette, mindenféle lógott a karjain, mindenféle ráragadt a karjaira, két bunkóban végződtek a karjai a rozsdás térdek irányában és Benedek nézte, mint váratlan vendéget, mert csak így beállított és megállt és zümmögött és szokatlan volt a kiszámíthatatlan szürkeségben, a függönyök bamba árnyékában és Benedek tudta, hogy időtlen idők óta áll itt, keresni kezdett valamit rajta, kiforgatta a zsebeit, mélyéből szegecsek hullanak alá és a zsebe mindig megtelik, mint elvarázsolt kút, nem ürül, levetkőztette, bebújt a lánctalpai alá, fölmászott göcsörtös karjain, szét akarta szedni, az meg mindig összeállt, hol van, ha nem repedezett arcában, de nem volt se pupillája, se tekintete, de még a szeme helye is hiányzott…

*

– Hány óra?
– Fél kettő. Már többször föl akartalak kelteni, hogy együnk, de olyan jól aludtál!
– Hogy együnk?
– Hogy együnk.
– Az.
– Tessék?
– Semmi, semmi.
– Egy órája megterítettem!
– Miért nem ettél?
– Vártalak. Elkezdtem kötni neked egy pulóvert.
– Szép tőled. De remélem a telet mégsem kell itt töltenünk. Szóval nem az előrelátás kötteti veled?
– Ne ijesztgess!
– Milyen színű?
– Zöld. Halvány.
– Sebaj, az a reménység színe. Kávét is főztél?
– Volt rá időm.
– Nem vagyok túl éhes.
– Persze, aki hétalvó!
– Hermin…
– Igen?
– Kimegyek inkább, kiszellőztetem a fejem.
– Ráfér, ahogy elnézlek.
– Úgy gondolod?
– Nem vitás. Különben minek? Azzal nem megyünk előbbre!
– Mivel megyünk előbbre?
– Reggel már mondtam neked.
– Mit?
– A parancsnokot.
– Én is mondtam neked, hogy nem szabad sürgetni. Legalábbis az az érzésem.
– Akkor…
– Akkor?
– Akkor megkötöm a pulóvered jobb ujját, ugyanis a bal már kész.

(Folytatjuk)