Karácsonyig sikerült vásárolnia egy igen jó állapotban lévő, használt télikabátot, egy kötött szvettert és egy meleg téli sapkát. A műhelyben kezdetben karkosarakon és ruhakosarakon dolgozott, de az utóbbi időben már a „művész úr” többször meghívta kisegíteni a vesszőbútor készítéséhez. A művész úr saját tervei alapján és személyesen vezetett munkacsoportban az exportárut készítette. Csak a legügyesebb kosárfonókat fogadta be a csapatba. A művész úr mellett nagy tekintélye volt még Blau úr lányának, a 20 év körüli Vilmának, aki a cég mindenese volt. ő vezette a könyvelést, az anyagbeszerzést, ő kezelte a pénztárat, és még sok más dologgal is foglalkozott, melyek az üzem működését biztosították. A tulajdonos, Blau úr elsősorban a cég kereskedelmi részlegével, a szállítással, a munkaprogram kidolgozásával foglalkozott. Csak Vilma kisasszony szólította Puskás úrnak Janit, a többieknek „kedves Jani” lett, még a tulaj is így szólította, meg a 15 éves kis Klárika is, aki még iskolába járt, és olykor segédkezett Vilma nénje munkájában. Az életnívó csökkenése kiváltotta a munkások elégedetlenségét, de Blau úr határozottan megtagadta a fizetésemelést. – Értsék meg, hogy nincs miből. Látják maguk is, hogy a vesszőipar hanyatlik. A városban már két cég bezárt, nincs rendelés. Máma már inkább fegyverre költik a pénzt, nem vesszőbútorra – magyarázta meggyőző érveléssel, de ezzel az elégedetlenséget nem bírta lecsillapítani. Olykor, ha felszáradtak az utak, és az időjárás is javult, Vilma kisasszony Janit kérte meg, hogy kísérje el kerékpáron egy pár Duna-parti tanyára anyagbeszerzés céljából. Elég nagy területen füzesek voltak telepítve, biztosítva az apatini vesszőipar nyersanyaggal való ellátását. Miután megegyeztek a szállítás időpontjában és az árban, visszafelé betértek a városszéli Csárdába, ahol egy kis pohár likőr vagy egy-egy csésze kávé mellett megpihentek, mielőtt behajtottak volna a városba. Néha a Duna-parti hideg szél ellensúlyozására forralt bort ittak. Az első ilyen alkalomkor Jani nem akart rendelni, azt állítva, hogy nem kíván semmit, jól ismerve üres zsebét. – Maga csak ne akarjon gáláns lenni, Puskás uram – intette le Vilma kisasszony –, maga nem udvarolni jött ki velem ebben a hideg szélben. Maga az én alkalmazottam, és ha én úgy kívánom, maga rendelni fog, én meg majd fizetem a csekket! Nem lévén más választása, elismerte útitársnője igazát. Ilyenkor a Csárda oltalmazó melegében kellemesen társalogtak. Közösen ismert könyvek, filmek, sport és néha politika volt beszélgetésük témája. – Mondja már meg nekem is, Puskás úr vagy kedves Jani, már ahogy a többiek szólítják, kicsoda maga? Mivel foglalkozott odahaza Romániában, milyen iskolai végzettsége van? – Először arra kérem, kedves kisasszony, hogy ha lehet, szólítson csak Janinak. A „kedves” becenevet a maga húga, a Klárika ragasztotta rám, de én úgy érzem, hogy nem illik hozzám. Ami pedig a kérdést illeti, hát 7 elemit és 3 év inasiskolát végeztem a monostori fafeldolgozó üzemben. Apám is gyári munkás. Öten vagyunk testvérek, ezekből három még otthon van. – Ne haragudjon, hogy tovább kérdezősködöm, de nekem úgy tűnik, hogy több általános ismerettel rendelkezik, mint egy valódi gyári munkás. – Talán ennek az lehet a magyarázata, hogy elég sokat olvastunk a családban, szüleim is szeretik a könyvet, van egy szép kis könyvtáruk is, de van kölcsönkönyvtár is a faluban. – Köszönöm a kérdésemre adott válaszát. Ez mindent érthetővé tett az én részemre is. Ne haragudjon rám, ha egy kicsit illetlenül viselkedtem. Miután, különösen ezeknek az üzleti utaknak köszönhetően, közelebbről megismerkedtek, Jani bátorságot merített ahhoz is, hogy Vilma kisasszonyban ne csak a főnökét, a munkaadóját lássa, hanem a nőt is. Elég magas, karcsú, de izmos lány volt. Vörösbarna haja erőltetetten komoly arcot körített, melyből csak a néha hamiskásan, incselkedően csillogó két szem jelezte, hogy női ösztönzésnek van alávetve. Egy idő óta Jani gondolatai mind sűrűbben foglalkoztak a Vilma kisasszonnyal. Néha türelmetlenül várta a találkozásukat, bár igyekezett makacsul ellenállni ennek a kísértésnek. – Nem való az egy ilyen szegény, hazátlan idegennek, mint én vagyok, hogy szemet vessek egy ilyen igazi úrilányra – állapította meg magában gondolkodva –, legjobb lesz, ha kiverem a fejemből!
Egy szép kora tavaszi nap alkalmával elindult Doroszlóra a Blau úrtól kölcsönzött biciklivel, hogy felkeresse a csak hírből ismert unokatestvérét. Több mint egy óra hosszat nyomta a pedálokat, mire megérkezett a „Szent kúthoz”, Doroszló nevezetes búcsújáró templomához. Körüljárta a néptelen búcsújáró helyet, ivott a Szent kút vizéből is, remélve, hogy találkozik valakivel, aki el tudja igazítani a faluban, hogy megkeresse rokonait. Indulni készült tovább, amikor felfedezte a közelben a faluvégi csárdát, ahonnan hangos beszéd foszlányai hallatszottak ki. Betért az italozóba, ahol korán kelő vendégek fogyasztották már a napi adagot. Hamarosan megtudta, hogy hol lakik Szilágyi Imre, azt is, hogy a nagyobbik fia, a Miska kőműves, kisebbik fia meg a lánya még iskolába járnak. Hitetlenkedve nézett rá Imre meg a felesége is, a Pola, amikor, belépve a portájukra, bemutatkozott. Az ideiglenes jugoszláv személyazonossági igazolványa és a családi viszonyok alapos ismerete meggyőzte rokonait arról, hogy nem egy szélhámossal van dolguk, hanem valóban távol élő rokonaiknak egyike lepte meg őket látogatásával. Szíves vendégfogadásban volt része Janinak. A nyugovóra térő nap már hosszú árnyékokat vetett az utcán, amikor elindult hazafelé. Az ajándékba hozott karkosár ellenébe most egy üveg borral és egy szép piros mákos kaláccsal a csomagtartón nyomta a pedált vissza Apatinba.

(Folytatjuk)