Életének 78. évében szombaton Kolozsváron meghalt Sigmond István (sz. 1936, Torda) író, műfordító, a Helikon irodalmi folyóirat főmunkatársa. A kolozsvári Bolyai Egyetem jogi karán végzett 1959-ben. 1973 és 1990 között a Kolozs megyei kulturális bizottság színházi szakfelügyelője volt, közben 1980-tól 1983-ig a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeti igazgatói tisztségét töltötte be. 1990 óta a Helikon felelős titkára, majd főmunkatársa volt.

A második Forrás-nemzedék prózaírói közül abszurd, ironikus látásmódjával, művészi és etikai tartásával tűnt ki. 1969 óta megannyi novellakötete és regénye jelent meg: Árnyékot eszik a víz (elbeszélések, 1969, Forrás); Valaki csenget (elbeszélések, 1971); Egy panaszgyűjtő panaszai (regény, 1971); A kútbamászó ember (elbeszélések, 1978); Szerelemeső (regény, 1971); Vétó, egy mai Szókrátész (dráma, 1980); Félrevert harangok (regény, 1987, cenzúrázatlanul, 1990); Mi a sötétben is látjuk egymást (novellák, 1993); Ugassak magának, Rezső? (novellák, 1995); Gyászhuszárüvöltés (novellák, 1996); Minden nap halottak napja van (novellák, 1998); Keselyűcsók (válogatott novellák, 2003); És markukba röhögnek az égiek (novellák, 2003); Csókavész (novellák, 2006); Varjúszerenád (2006); Angyalfalva (regény, 2008); Isten is gyónni szeretne valakinek (elbeszélések, 2012). A legutóbbi prózakötetét, az Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! címűt 2013 végén mutatták be. (Káfé főnix)

Sigmond István:

Isten sír

s a könnyek szétszóródnak a világűrben. A földi emberek többsége az égre emeli az imák áhítatában ragyogó arculatát, ünnep van. Nem kell találgatni, mindenki tudja, hogy Isten könnyeit ezúttal az örömérzet fakasztotta, nem a kétségbeesés, netalán az önvád a félresikerült teremtés miatt, vagy a gyász. A Teremtő elégedett a teremtéssel, itt-ott talált ugyan javítanivalót, de ezeket sorban megoldotta, még arra is volt gondja, hogy az emberiség által kitalált szörnyűségek ne ismétlődjenek meg soha, nem lesz több emberevés, inkvizíció, náci haláltábor és gulág, de lesz még Szókratész, Mozart, Dosztojevszkij és Bach, születnek még Marquezek, Picassók, Hamvas Bélák és József Attillák a földre, hallhatunk majd új Pavarottikat és Callasokat fellépni a világszínpadokon, láthatunk majd új Chaplineket és Latinovits Zoltánokat , csak várni kell néhány száz vagy néhány ezer évig, de a felsoroltak és még néhány százan, akik a felsoroltakkal egyenrangúak, kivétel nélkül megjelennek majd újra, hogy a lelkek, amelyeket Isten a földi emberek mindegyikébe ültetett és ültetni fog az idők végezetéig, ellássák az emberek tudatát azzal a felismeréssel, hogy a szüntelen óbégatással semmit sem lehet megoldani, nincs veszve semmi, a görbe vonalak még mindig kiegyenesíthetők, a rútnak is megvan a maga szépsége, csak meg kell keresni, és nem kell meghallgatni a hitetlenek istenkáromló zagyvaságait, Isten után a kultúra az a kincs, amely értelmet ad az emberi létnek, olyan érték ez a földi emberek életében, amelyet őrizni és táplálni kell minduntalan, ahogy a mennybolt őrzi csillagait az égen, amelyek egyedül képesek arra, hogy bevilágítsák a földi, azaz az égi utakat. Ezeken az utakon a haldokló gyűlölet belevész a semmibe, az árnyék valamelyik sarokba szorulva kunyerál életet, de hiába rimánkodik, a lét kapui végleg bezáródtak az orra előtt.
Isten most azért ontja az öröm könnyeit, mert tudomására jutott, hogy megint akadt néhány ország, ahol eltiltották a halálbüntetést. És biztosan azért is ontja Isten az öröm könnyeit, mert Kelet-Európa egyik országának sok ezer falva közül az egyikben az unokák és dédunokák gondoskodása és rábeszélése nyomán, a közeli város jól képzett orvosai megmentették Zsuzsika néni szemevilágát, aki már a lakásában is nehezen tudott közlekedni, most viszont a sikeres szemműtét után már a televízióban sugárzott műsorokat is nézni tudja.
A kétségbeesés könnyeit is ontani fogja az Úr, amikor megtudja, hogy ugyanabban a városban, ahol a sikeres szemműtétre sor került, egy másik kórházban, ott áll egy fiatal segédorvos, egy filoszemita, idős ember betegágya mellett, s beszélgetés közben kifejti, hogy ő tagadja a holokausztot, az történelmi tény, hogy a náci haláltáborokban kivégezték az emberek millióit, de azoknak a többsége, az a bizonyos hat millió nem volt igazi zsidó, zsidókból átkeresztelkedett keresztények voltak, akik az évezredes zsidóüldözés tudatában, sorsuk jobbra fordulása érdekében megtagadták zsidóságukat. Az igazi zsidók nem tűrhették el ezt az aljasságot, merthogy Hitler is, Sztálin is – a közismert, de hamis adatok ellenére -, valamint a hozzájuk csatlakozók mindegyike tulajdonképpen igazi zsidók voltak valamennyien, akik bosszúból irtották ki a zsidóságukat megtagadók millióit. A segédorvosban szolgálatot teljesítő lélek többször könyörgött az Úrnak, hogy mentse már ki ebből a kibírhatatlan helyzetből, hogy ilyen testben legyen kénytelen élni továbbra is. De Isten nem szokta megváltoztatni döntéseit, annak a léleknek az volt a sorsa, legközelebb majd könnyebb feladatot kap biztosan, Isten nem feledékeny, gondot visel majd erre is.

A novella teljes szövege a Bárka online honlapon olvasható.