Ettől kezdve a vasárnapi szabadidejét többnyire Doroszlón töltötte, ahol az ismeretségi köre hamarosan kiterjedt a szomszédokon kívül a rokonság rokonaira is. Miska, az unokaöcse, aki már besorozott katona volt, nagyon megkedvelte Jani bátyját, ennek víg és kedves társaságát, szép dalait és vadregényes katonameséit. Meghívta különböző mulatságokra, beleértve a bálokat is, ahol a Szilágyi család rokonaként hamar megkedvelték a „román Puskást”. – Hallgassd meg most, hogy mire gondoltam én az utóbbi időben – szólt hozzá Imre, egyik látogatása alkalmával, borozgatás közben. – Van nekünk egy portánk a túlsó faluszélen, rajta egy már düledező régi ház, de ha ki lenne javítva, még lakni lehetne benne. Egy lánc föld az egész terület. Én kiadnám neked bérbe, mert ügyes embernek nézlek, talán később, ha tetszik, meg is vásárolhatod. Költözz át ide Doroszlóra. Azt a pénzt, amit ott megkeresel, itt is megkeresheted, mert jól fizetik a napszámot, de kosárfonással is foglalkozhatsz, mert kelendő a kukoricás kosár törés idejében. Gondolkozz az ajánlatomon! Jani Apatinba meg volt elégedve egyelőre az életkörülményeivel, úgy érezte, hogy a munkája meg van becsülve. Darabszámra lett megfizetve a munkája, 10-12 órai munka árán tűrhető keresetet biztosított magának. Néha üvegezést vállalt egy-egy új épületnél, amit munka után, de legtöbbször vasárnap végzett el jelentős anyagi haszonnal, mert gyorsan dolgozott az alvás idejének róvására. Hat hónap alatt nagyjából kivetkőzött a nagy szegénységből. Egy öltöny ünneplő ruhán kívül cipőt, ágyneműt és egyéb apróságot is sikerült bevásárolnia. Nagyobb bizalommal igazgatta a jövőjét. Sokat foglalkozott az unokabátyja ajánlatával, az előnyök és a hátrányok mérlegelésével. – Magához az utóbbi időben nem lehet hozzáférni, vagy dolgozik éjjel-nappal, vagy a doroszlóiakat boldogítja jelenlétével, mivelünk már nem is törődik – szólította meg egy alkalommal Vilma kisasszony –, de megkérem, hogy holnap kísérjen el a Kozma-tanyára. Vállalja? – Örömmel vállalom, kedves kisasszony – válaszolta Jani egyből az igazat, amit meg is bánt azonnal. Azért, hogy enyhítse őszinteségét, még hozzátette: – Tudja, hogy én mindig szeretem a kirándulásokat. Mintha egy gyorsan elillanó gúnyos mosolyt fedezett volna fel a nő arcán, mielőtt válaszolt. – Akkor megegyeztünk, reggel 9 órakor várom a kapuban. Minden egyéb gondját elseperte a Vilma kisasszonnyal való kirándulás terve. – Az igazság mégis az – vallotta be saját magának –, hogy vonzódom ehhez a lányhoz, pedig akármilyen közel vagyok hozzá, nagy távolság választ el tőle. Nyomban véglegesen elhatározta, hogy elköltözik Doroszlóra. Mind a ketten jól érezték magukat az úton, sokat beszéltek, viccelődtek, és sokszor nevettek úgy tiszta szívből semmiségeken. A csárdában, amíg a kávét szürcsölték, Jani megemlítette a kisasszonynak, hogy hamarosan költözik Doroszlóra. – Mi úgy gondoltuk, hogy jól érzi magát nálunk, és hosszabb ideig fog nálunk maradni – jegyezte meg Vilma érezhető csalódással a hangjában. – Én nagyon sokat köszönhetek a kedves édesapjának, és valóban jól érzem magam maguknál. Szeretnék azonban egy biztos jövőt teremteni magamnak, hogy önállóan dönthessem el további sorsom irányítását. – Szép tervei lehetnek, de a mai háborús világban nagyon bizonytalan lesz a megvalósításuk. – Igaza van, én is gondoltam erre. Csakhogy én arra is gondoltam, hogy a maguk helyzete is romolhat, ha gyengül a kereslet a vesszőiparban, a háborús viszonyok pedig megakadályozzák az exportot. Az édesapja többször panaszkodott, hogy nagyon nehéz az árut eladni. Ebből adódik az, kedves kisasszony, hogy nekem nincs semmi biztosításom arra vonatkozólag, hogy én jövőre is megkereshetem maguknál a megélhetésemet. – Sajnos, a mai világban már minden bizonytalan – fejezte be borúlátóan a vitát Vilma. Jani néhány hét alatt rendbe tette a doroszlói öreg házat, és átvitte a lassan szaporodó holmiját is. A rendőrségen megkapta az átköltözéshez szükséges engedélyt, amit be is írtak az igazolványába. – Nem így gondoltam, Jani, de Isten vezérelje útjait, és sok szerencsét kívánok magának – mondta neki búcsúzáskor Vilma. Miután megköszönte Blau úrnak a szíves pártfogását, aminek köszönhetően sikerült neki többé- kevésbé talpra állnia ebben a teljesen új környezetben, meghatódva a még friss és szép emlékek súlya alatt, lassan indult a kijárat irányába. Blau úr kikísérte, majd a kapuban sajnálkozva búcsúzott. – Ha nálunk maradt volna, Jani fiam, talán idővel betársulhatott volna a cégünkbe. Én sokra értékelem magát, és nagyon sajnálom, hogy el kell válnunk. Szívesen fogjuk fogadni, ha néha meglátogat bennünket. A Blau- család kivételesen kedves viselkedése vele szemben és a búcsúzáskor elhangzott szavak arra késztették Janit, hogy még egyszer átgondolja elhatározásának helyességét. Úgy ítélte meg Blau úr búcsúszavát, hogy ez talán elképzelhetőnek vélte lánya házasságát Janival. Valószínűnek tűnt, hogy észrevették a két fiatal között létező kölcsönös vonzódást. Ennek a házasságnak a lehetőségét azonban határozottan elvetette. – Én, a szegény vándor szökevény, ebben a gazdag úri házban mindig csak megtűrt szolgának lennék tekintve, tehát a távozásom az egyetlen megoldás, ha nem akarok egy életre megalázkodni – vonta le a nyilvánvaló következtetéseket.

(Folytatjuk)