A kisebb faházhoz vezeti a fiú. Odabenn ugyanolyan rendetlenség, mint a másikban. Itt azonban nincsenek farakások, csak kis kupacok hevernek egy sorsára hagyott tűzhely körül. Elszenesedett lapján ottfelejtett vizesfazék, belseje fehérre fakult a kicsapódott sótól. Odébb festetlen asztal, valami vánkos, egy ládán kiszáradt petróleumlámpa.
– Valamikor lakókonyha lehetett. Te bunkernak hívod?
– Várj! – két rozoga széket húz el a fiú, a padló gerendáit fölhajtja: – Nézd!
Pár korhadt lépcsőfok vezet a föld alá. A fiú otthonosan indul lefele.
– Gyere!
Benedek fölkattintja az öngyújtóját.
– Ez a bunker!
Alig férnek el benne ketten, olyan szűk. Nem tudni, mi célt szolgálhatott. Csupán néhány deszka takarja a meztelen földet, ennyi választja el a vakondtúrástól.
– Menjünk föl – javasolja Benedek.
A fiú gondosan elreteszeli a lukat, a székeket visszahúzza a helyükre.
– Nem tetszik?
– De igen. Csak…
– Csak?
– Csak kicsit kicsi és kicsit sötét. Persze attól még jó. Hogy találtad meg?
– Véletlenül. Mikor utazol?
– Nem tudom. Hoztam neked kóstolót a kastélyból. – Benedek kipakol a zsebeiből: kétszersültek, konzervek, egy tábla csokoládé. A ládára helyezi őket. A fiú sorban végignézi a sima fémdobozokat, a csokoládé színes papírját. Elővesz egy zsebkendőt, beleteszi a kétszersültet, hímzett monogram borul a kis csomagra, gyorsan elrejti a tűzhely poros szájában.
– Megmondod majd mikor utazol el?
– Meg.
– Vigyél magaddal!
Benedek elmosolyodik, leül a vánkosra:
– Nem lehet, fiú. Mit szólnának a szüleid?
Egy darab csönd a válasz, mint mikor a gyerek keze a süteményes zacskóhoz közeledett és megállt a levegőben. Három égő petty, átüt a bőrén. Ahogy elfordul, Benedek követi a mozdulatát, ahogy leszegi a fejét, a férfi tekintete utánanyúl, megpihen a váll és a tarkó finom hajlatánál.
– Semmit – mondja a gyerek. – Meghaltak. A kutyám is meghalt, a Bobó.
Kabátja varratából előhúz egy papirost, a vánkosra teríti. Rá van írva szálkás nagy betűkkel: „ HALÁL A VÖRÖSHAJÚAKRA! HALÁL AZ ÁRULÓKRA!” Alatta még valami sietős tollvonás: „Éljen a törvény!”.
– Ezt találtam a kapunkon. Tudom, hogy a katonák tették oda.
– Te fekete hajú vagy!
– Édesapám befestette a hajamat. Mert azt hitte, máskülönben csúfolni fognak. A kertben voltunk és édesapám azt mondta, hogy édesanyámét is be fogja festeni, csak előbb száradjon meg az enyém. Hogy mind a ketten olyanok leszünk, mint ő, feketék. Hogy akkor nem lesz semmi baj. A magamét nem bántam. Édesanyámét sajnáltam, mert azt le is kellett vágni, eddig érő – mutat a derekáig -, hosszú haja volt, neki volt a leghosszabb haja a faluban.
– Nagyon szép lehetett.
– Mindenki beszélte, hogy katonák jönnek a faluba, megnézik, hogy betartják-e az emberek a törvényt. Édesanyám meg nevetett, hogy ő ugyan nem sokat ért ehhez, de ilyen törvényt még nem hallott soha életében. „Ne félj – mondta édesapám -, elbánok én azzal a törvénnyel, mert csak egy bolond találhat ki ilyent!”. Aztán mégse sikerült.
– Befestette az édesanyád haját is?
– A katonák előbb jöttek. Észrevettük őket a kertből. Édesapám a fülembe súgta, hogy ne mozduljak. Megfogta édesanyámat és beszaladt vele a házba. Aztán állandóan lőttek. Én meg hánytam, mint tavaly, amikor elrontottam a gyomromat. De nem mertem kiabálni. Amikor bementem a házba, a katonák már nem voltak ott. Estére átjött a szomszéd. Föltette őket az ágyra. Be is takarta őket egy lepedővel. Azt mondta: „Mindegy már szegényeknek”. Odavittem a Bobót. A szomszédasszony meg sírt, hogy most mi lesz, hogy itt vagyok én is és el kéne dugjanak, amíg valamit kitalálnak, de a szomszéd morgott, hogy azt nem lehet, mert még őket is lelövik a végén, mert biztos, hogy megtalálnak, a szomszédasszony meg azt mondta, hogy ez a gyerek legalább nem olyan vörös, mint az anyja volt, a szerencsétlen, a szomszéd mérges lett és kiabált, hogy neked teljesen elment az eszed, az egész utca tudni fogja, hogy eldugtad, valaki úgyis beárulja a katonáknak, abban holtbiztos lehetsz, hogy ő nem fél, de előre megmondja, a szomszédasszony mégis fölvitt a padlásra és még akkor is sírt, én meg azt gondoltam, hogy el fogok szökni és …
– Miért erre jöttél?
– Azt hittem, a hegyen túl már nincsenek katonák.
– Átjöttél a hegyen?

(Folytatjuk)