Doroszlón beköltözött a már nagyjából kijavított, öreg Szilágyi- házba. A még ott lévő néhány rozoga, öreg bútort is kijavította, lefestette, és vásárolt hozzájuk egy pár öreg széket és egy asztalt. – Az apatini lakásomhoz képest ez egy igazi luxus – állapította meg elégedetten, amikor az ágy elé terítette a kopott jutaszőnyeget. Munkája akadt már az első napokban, mert a katonai behívások által megcsappant a munkaerő a faluban. Az esős napokon kiment a Mosztonga partjára vesszőt szedni, majd feldolgozta az anyagot. A Mosztonga egy sáros vizű tó volt a falu szélén, melyet egy lassan folydogáló erecske táplált. A nagy területű nádasban a gyerekek csíkokra halásztak, többnyire kézzel fogdosva össze őket. A partjait benőtte a bozót, közötte számos fűzfabokor egyelőre elegendő vesszőt kínált a számára. Szomszédainak többsége barátsággal fogadta az új lakót, de kezdetben voltak olyanok is, akik bizalmatlanul szemlélték a „román Puskás” szorgalmas tevékenységét.

Újból börtönben

A jugoszlávbarát magyar miniszterelnök öngyilkossága aktivizálta a szerb hatóságokat. Janit többször behívták Zomborba, ahol különböző nyilatkozatokat kértek tőle. Hiányos személyazonossági iratai a megbízhatatlan egyének közé sorolták. Szigorúan megtiltották neki a faluból való távozást. Mindezen zaklatások ellenére nyugodtan végezte munkáját, tudva azt, hogy nem keveredett semmi olyan ügyekbe, melyek valóban komoly gyanúba keverhetnék. Ezt a nyugalmat azonban meglepő, váratlan események háborították fel. Este későig dolgozott, hogy befejezzen egy kukoricás kosarat, csak éjfél körül került az ágyba. Reggel felé, virradat előtt arra lett figyelmes, hogy valami kopogás hallatszik az ablak irányából. A feloszló sötétségben két idegen férfi alakja rajzolódott ki, a merengő hajnal már átlátszó sötétségéből. Látva őt az ablakban, az egyik megszólalt magyarul: – Engedjen be, Puskás úr, mert mi a zombori rendőrség kiküldöttjei vagyunk, és fontos mondanivalónk van a maga számára. Csendes beszéde közben valami igazolványfélét nyújtott be az alig megnyitott ablakon. Felrántotta pizsamájára a már kopott, régi katonanadrágot, egy kötött mellényt dobott a hátára, és papuccsal a lábán kiment kaput nyitni. Miután beléptek a konyhába, az egyik még egyszer felmutatta az igazolványát, és hivatalos hangon mondta: – A zombori állambiztonság parancsára le van tartóztatva. Valami baj van a személyazonossági irataival, és azt kell hogy tisztázza a hatóságok előtt. Ha nem vétkes semmiben, nincs mitől féljen, mert egy- két nap múlva hazaengedik. Most vegyen még valamit a lábára, egy kabátot és egy sapkát. Más nem is kell, mert sietünk. Kérdezni akart valamit Jani, de szigorúan rászólt a biztonsági: – Maga ne kérdezzen semmit, csak tartsa be az utasításomat. Szerbül váltott egypár szót a társával, és már tessékelte is kifelé: – Maga jöjjön velem, a kollégám majd eloltja a lámpát, és bezárja a házat. Mielőtt kiléptek a házból, bilincset tett a letartóztatott kezére: – Ne haragudjon, nálunk ez a törvény – jegyezte meg barátságos hangon. Az autó vagy 10 méterre a háztól sötét lámpákkal várta őket. Még vártak egy darabig az autóban, amíg a házban elaludt a lámpa. Akkor beindult a motor, és amint becsukódott az ajtó a megkésett biztonsági után, már indult is. – Ez alaposan átkutatta a házat – jegyezte meg magában Jani –, pedig ott a szegénységen kívül biztos nem lehet találni semmit. Most kezdett csak észhez térni ebből a zavaros hajnali kalandból, mikor az autó már a zombori országúton verte fel a port. A magyar–jugoszláv viszony állandó romlása után várható volt, hogy a hatóságok szigorúbban bánjanak az idegenekkel. Felismerte Zombort a robogó autóból, mert egypár órát már eltöltött itten, amikor kíváncsiságból vonatra ült, és meglátogatta. Az autó azonban nem állt meg a városban, hanem áthaladva rajta robogott tovább megállás nélkül. – Azt mondják meg most, hogy hová visznek, nem vagyok se rablógyilkos, se lázadó, én szigorúan betartom a törvényeket és a hatóságok utasításait. Ennyi jogom van nekem is, hogy tudjam, hová visznek – követelőzött a fogoly felháborodva. – Ne háborogjon, nyugodjon meg. Szuboticára (Szabadkára) visszük, mert úgy szól a parancs. Ott foglalkoznak a nem jugoszláv állampolgárokkal. Különben jó lesz, ha észreveszi végre, hogy maga nincs abban a helyzetben, hogy követelőzzön. Közölték vele azt is, hogy ha tényleg hazaengedik majd Szabadkáról, a ház kulcsait az eresz alatt keresse, az ablak felett. Csendben folytatódott az út egészen a szabadkai városhatárig. Csak hírből ismerte a várost, most a központi utcákon áthaladva egy szép, tiszta nagyváros látszatát keltette benne. A cifra tornyos nagy városházának egyik mellékbejárata előtt állt meg az autó. Kora délelőtt volt, de már erősen tűző napfény fogadta őket, amikor kiszálltak a poros Opelből. Egypár lépcső vezetett le az alagsorba, ahol egy hosszabb folyosó két oldalán sűrű rácsos ajtók zárták le a börtöncellákat. A bejárat közelében volt az őrszoba és egy irodaféle, erős tölgyfaajtóval felszerelve. A szolgálatos rendőrtiszt átvette az iratait, majd aláírta az átvételi elismervényt, és letartóztatói, miután levették a bilincset a kezéről, szó nélkül távoztak. Az őrszobán elvették a cipőfűzőit, a nadrágszíját, majd alaposan átkutatták. Az egyik rendőr betessékelte az irodába, ahol felvették a személyi adatait, összehasonlítva az átvett iratokkal, majd betessékelte a folyosó legvégén egy üres cellába. Úgy tűnt Janinak, hogy minden cella foglalt volt. Három vaságy, egy falba épített fogas és egy alacsony asztal volt a bútorzat. Gyengén világított egy villanyégő egy, az ajtó fölött levő kis lyukból úgy, hogy fele a cellát, fele meg a folyosót világította meg gyenge, sárga fényével. A nappali fény gyengén világította meg a folyosó végét. Amikor az irodában megkérdezte, hogy mikor viszik kihallgatásra, azt felelték neki, hogy legyen nyugodt, mert majd hívják, ha rá kerül a sor.

(Folytatjuk)