„Lehetetlen” sóhajt Hermina. Lerakja a halványzöld pamutot, a cikázó tűket. Rágyújt. Körbejárja a tágas szalont, megáll az ablak előtt. Az óráját nézi. Aztán föltárcsázza a telefont.
– A férjem – magyarázza – eltűnt. Kiment sétálni. Érti? Délután. Még nem jött vissza. Hol van a parancsnok?
Ismeretlen hang hadar valamit aztán megszakad a vonal.
Az asszony kitárja az ablak mindkét üvegtábláját. A parkot figyeli, távolabb, a hegyek elmosódó csúcsain kék-vörös felhődarabok úsznak.

*

A gyerek felszökken a vánkosról, az ajtóhoz ugrik, belekapaszkodik egy pillanatra, úgy szimatol kifelé, mint egy megriasztott állat, hirtelen ellöki magától, egy léc kicsapódik, Benedek rákiált:
– A bunker! Gyere vissza!
A fiú már a másik faházon túl, a drótkerítés felé szalad, tiszta erőből, alig himbálózva, a sűrű bozót fedezéke felé, Benedek lefogja a csapkodó lécet, teste átnedvesedik, halántékán lüktet a néma futás minden egyes lépte.
A dombok felől roppannak a bokrok, csizmák nehéz futása döbben, egyenruhák bukkannak fel, egyenruhák rohannak…
„Te fiú!”
Elérte a kerítést. „Ugorj már!”
Lövés süvít, belecsapódik a földbe. Aztán még egy. Aztán csattogó sorozat. Aztán visszahull az erdő megsebzett csöndje.
A kerítésen, valamivel a sűrű, átláthatatlan növényzet előtt, nem messze a gerendákból tákolt, lapos tetejű építménytől, ahol szanaszét hever minden ócskaság, holmi, rozsdásan és pókhálósan, mintha száz éve nem érintette volna emberi kéz, a szakadt drótkerítés egyik hajlatában denevér szárnya, vérző kiskabát.
Benedek előrelép. Szürke foltok, félkörben. Leváltak a fákról, kinőttek a földből. Szürke a ruhájuk, a csizmájuk, a fegyverük, jól látni, a bőrük is szürke, szűkítik a félkört, szaguk a szürke poré, mögöttük a hegyek elmosódó csúcsain kék-vörös felhődarabok úsznak…

*

Az acélkék személygépkocsi fékez. Valaki kiszáll, az ablakhoz hajol és udvariasan mondja:
– Férje eltűnését jegyzőkönyvbe vettük, amint kitudódik holléte, értesítjük. Diplomáciai úton. Parancsnokunk még mindig kiszálláson van, de biztosítja önt messzemenő szimpátiájáról.
Egy porondon, lámpák kereszttüzében kivehetetlen fabábuk topognak, csizmáik alól némi por száll fölfelé, lassú, szögletes mozdulatokkal emelik fakarjukat, az acélkék jármű elindul a kivilágított alagút irányába, visszafelé.

*

A nagy hegyek körvonalait elnyelte az éjszaka.
Hermina megrezzent. „A tenger bizonyára kék és hullámok mossák lépteid a part forró homokján…”

(Vége)