A mély, feneketlen sárban, szitáló esőben, kínos nyikorgással halad előre a trénkocsi. Kékblúzos, öreg trénkatona pipázva hajtja. Aki mellette ül, csukaszürke ruhában, borotválatlanul, három nyelven káromkodva, noszogatja előre az alkotmányt. Magyar ember, aki három hónappal azelőtt, egy budapesti postahivatalban vizsgálta a békés csomagokat, vajjon jól vannak-e lepecsételve. Lehet, sőt valószínű, hogy ha elpihennek a fegyverek, jövőre ugyanezt fogja csinálni. De most katona. Sárga parolával, őrmesteri sávval a nyakán, csillag helyett azonban villanyszikrás kürt jelzi minőségét.
Hátul puskás trénkatona ázik, a ponyva fölött. Szembejövő, málhát cipelő állatok, szekerek, vánszorgó sebesültek közt, így megy előre a tábori posta. Az út, amelyen halad, nem könnyű s nem rövid. A határszéli városig automobil hozta, a rendes boszniai postaautó, de onnan már nem lehet motorral vontatni a terhet. Lovak kellenek, kettő, négy, mert a kocsin egy egész hadosztály postáját hozzák, vagy huszonötezer mindenfajta katona és mesterember részére. A lezárt zsákokban békésen megfér egymás mellett a büszke honvédhuszár és nagyszakállú morva hegyitüzér levele. Ott van az a levél, amelyet az aranypápaszemes tábori rabbi éppen olyan türelmetlenül vár, mint odafönt a sáros hegyekben ázó horvát baka…

Mennyi levél, uramisten. Rózsaszín, zöld, sárga lapok, fehér levelek, piszkos papirrongyok közt illatos, elegáns borítékok, délceg női betűkkel; mennyi vágy, sóhaj, szerelem és életfájdalom a tömött zsákokban! De az út nem lesz járhatóbb, a lovak nem pihentebbek, hogy hamarabb juthasson céljához a trénkocsi drága terhe, a háborúban élő katona egyetlen nyugodt boldogsága: a tábori posta. De lám, egyszer csak mégis odaér. Néhány rongyos kis ház az út mellett és a hegyoldalban, kettő -háromból csak az üszkös gerendák maradtak, köröskörül a réten szekerek, lovak, sátrak: — ez a hadosztályparancsnokság. A trénkocsi nyögve megáll egy kis putri előtt, mely valaha pékműhely és mészárszék volt, az ajtóból katonák jönnek ki és nekifognak a szekér lerakásának: ez a tábori postahivatal. Még tábla is jelzi, hogy „Tábori postahivatal”, csak a levélszekrény hiányzik az ajtó mellől. Aki belép a „hivatalba”, persze bajosan találkozik a hazai posták higiénikus kényelmével. Csúf kis odu, alig léphet benne egyet-kettőt az ember és tele van sárga gyékény kofferekkel. Tulajdonképpen ez a néhány láda a tábori postahivatal: egyik a pénztár, másik a nyomtatványraktár és így tovább. Ha a hadosztályposta költözik, az állványokat, székeket, bélyegzőket, leveleket beteszik a ládákba, a ládák kocsira kerülnek, a két postafőtiszt — főhadnagyi rangban — felül ártatlan lovacskáira s a hivatal megy tovább, más kunyhóba, esetleg csak sátorba. A zsákokat hát lerakják és előkerülnek a levélkötegek. Ezredenkint vannak feldolgozva, de néha hoz a pesti posta olyan kötegeket, melyek már száza-donkint és ütegenkint vannak rendezve. Emberfölötti munka. Külön csomóban jönnek az újságok: aki teheti, rohan rájuk és keresi a legújabb híreket, bár azokat nem nagyon kell keresni, elég vastagon vannak nyomtatva.

Ahogy lerakják, osztályozzák a postát, lassanként jönnek a kliensek. A kegyelmes úr küldönce; a nagybajuszú tábori csendőr; a főtisztelendő urak — felekezeti különbség nélkül — aztán érkezik a nem harcoló csapatnemek néhány vakmerő képviselője, aki ambicionálja, hogy átjöjjön a postáért ide, ahol néha elpukkan egy srapnell a karóhoz kötött tehenek és füstölgő kemencék között. De az ilyen vakmerőt is jobbról-balról fegyveresek őrzik, oldalán revolver, jobbjában hősi kardja, mely hasztalan remeg a vágytól, hogy ellenség vérében fürödjék. Néhány óra alatt beérkezik minden ezredtől a postaátvevő tiszt. A pénzesleveleket és csomagokat csak tisztnek adják ki, a leveleket ismerős altisztek is elvihetik egyes kikülönített alosztályok részére. Élénk élet van ilyenkor a tábori postán, híreket cserélnek egymással.

A hadosztálytörzshöz tartozók szent áhítattal hallgatnak egy tüzérhadnagyot, aki mindennap tizenöt kilométert lovagol, hogy elvigye a postát az ütegének, mely egészen elől küzd a rajvonalban. A hadnagy mosolyogva veszi tudomásul a rémületet, melyet néhány idetévedt lövedék kelt.

— Jönnétek hozzánk — biztatja a postásokat —, hallhatnátok a „Kalimegdánt” és a „Sveti Nikolát”. (Így nevezték el a szerbek két legnagyobb kaliberű ágyúját.) A posta persze nem jön oda, nem is volna helyes és a postások megelégszenek az ajándékba kapott ellenséges „cünderekkel.” Folyik a postaválogatás, hozzák a feladni való leveleket. Fantasztikus papirosok, amikre a levelek legnagyobb része íródik. Bizony hamar kifogy a tábori levelezőlap-készlet és jó akármiféle papiros. Sokan hazulról hozatják az üres tábori lapot, hogy írhassanak. De a tábori posta elvisz mindent, sőt a kézbesíthetetlen, rosszcímzésű levelek is visszaérkeznek a feladóhoz, mintha csak békében volnánk. A magyar postahivatalokat a táborban is a legaprólékosabb gondosság és találékonyság jellemzi. Az érkező leveleken sokszor csak egy betű igazítja útba a postát, de ez az egy betű is elég, hogy a levél megtalálja a címzettet, ha még él… Mert van olyan is, aki után már nem küldhetik el. Az ilyen levélre a csapattest írja rá, hogy meghalt és másnap viszi a posta a messzi haza felé. Megint nyikorog a sárban a trénkocsi, izzadnak a lovak, a puskás trénkatona huszárosan pipázik a saroglyában és döcögnek hazafelé a levelek falvakba, városokba, aggódó szülőknek, síró feleségeknek, bánatos kedveseiknek. A harcosok szívét viszik.

In: Csataképek a nagy háborúból. Összeállította és előszóval ellátta Nagy Endre. Budapest, 1915, Singer és Wolfner.

Tábori postahordás – a vasútállomástól irány a harci egységek (archív felvétel)