A börtönőrök csak szerbül beszéltek. E pár nap elmúltával nagyon nyugtalan lett, mert azon kívül, hogy minden nap megkapta a csésze teáját, és kétszer egy nap a rántott levest vagy a csorbát, senki sem törődött vele. Összeszedve minden szót, amit szerbül tudott, megpróbált beszélni a börtönőrökkel, de azok nem vették figyelembe.Nappal a folyosón nagy volt a sürgés- forgás, nyíltak és csukódtak a börtönajtók állandóan, emberek jöttek-mentek csendes beszéd kíséretében, de őt elkerülték. Szerencséjére, egy hét eltelte után egy társat löktek be a cellájába a börtönőrök. Hamar megismerkedtek. Az új társa kíváncsian, tört magyarsággal kérdezgette a kilétét. – Hogy jönni román katona Szerbiába? – Megharagudtam a kapitányra – magyarázta Jani –, mert káplár voltam, és ő szamárhajcsárt akart csinálni belőlem. Igyekezett röviden és meggondoltan felelni, mert valami gyanúsat vélt felfedezni a kíváncsiskodó rabtársa kérdezősködésében. – Maga rosszul csinálni, jönni Szerbiába, itt háború jön! A szapora beszédű cellatárstól megtudta, hogy a németek és a magyarok meg akarják támadni Jugoszláviát, és kint nagy a háborús készülődés. Délutánra megint egyedül maradt, a bolgár cigaretta árusításáért behozott cellatársát elvitték. Egypár nappal a történtek után nagy hangzavart észlelt a folyosón. Nem látott azonban semmit, mert az előtte való cella már üres volt, távolabbra meg nem volt kilátási lehetőség. A hangokból arra következtetett, hogy sok rabot engedtek ki a zárkákból. A szerb szófoszlányokból annyit megértett, hogy „sietni kell”, és hogy: „Holnap talán már itt lesznek a magyarok.” Várta, hogy majd jön valaki őhozzá is, de hirtelen csend lett. Félelem, majd kétségbeesés lett úrrá rajta, amikor a kiabálására, a vasajtó zörgetésére nem felelt senki. Ott maradt egyedül a városháza pincéjének egy távoli, legeldugodtabb zugában, víz és élelem nélkül. Kínosan teltek a percek, majd az órák és egy egész nap is, amikor nagy robbanások rázták meg az épületet. A börtönajtók zörgése és az üvegcserepek lehulló csörömpölése rémületes hangokat hallattak, saját „segítség”-kiáltásainak visszhangja még jobban tetézte ezt a túlvilági, gyászos hangzavart. Újból csend lett. A sűrűsödő sötétség jelezte, hogy az elfelejtett rab már a második éjszakáját fogja eltölteni bizonytalanságban és iszonyú szomjúságtól gyötörve. Kábultságából akkor ébredt fel, amikor ismerős zajokat hallott a folyosó bejárata irányából. Suttogás és most jól kivehető lépések zaja embereket jelzett a sötétben. A tőle telhető leghangosabban elkezdett kiabálni segítségért. Csend lett újból a folyosón, majd valaki megkérdezte szerbül: – Ki van ott? – Egy itt felejtett, ártatlan rab – felelt Jani magyarul. – Miért van maga bezárva? – hallatszott a kérdés, most már magyarul. – Még nem mondták meg, engedjenek ki, mert már alig állok a lábamon, szomjas vagyok és éhes – nyögte ki fáradtan az utolsó szavakat. A sötétben tapogatózva közeledett valaki hozzá. – Hol van? Szóljon, hogy tudjam, merre menjek. Ott tapogatózott már a cellája ajtajánál. – Ezt nem lehet kinyitni, nincs itt a kulcs! – Ott kell hogy legyen valamelyik ajtónak a zárjában vagy az őrszoba asztalán – magyarázta Jani a nem várt látogatóknak. Időbe telt, amíg megmentői letakarták a kinti ablakokat, és gyufa lángjánál kezdték meg a keresést. A megtalált kulcscsomóval egy idősebb, köpcös, rövid harcsabajuszt viselő bácsi fogott hozzá a zár kinyitásához. Jani, tántorogva a gyengeségtől, a falakhoz támaszkodva jött ki a börtönéből. A szabadulás visszaadta önbizalmát. Az őrszobában felkapcsolta a villanyt, ami általános meglepetésre kivilágította az őrszobát, de megmentői mindjárt el is oltották. – Kilátszik a világosság még a letakart ablakon is, és baj lehet belőle, mert kint hadiállapot van. Az irodába telepedtek le, mert annak az ablaka a folyosóra nyílt. – Az előbb mi is kipróbáltuk a villanyt, de nem volt áram – magyarázta a fiatalember egy kicsit tört magyarsággal. Miután a vízcsapon is folyt egy fél liternyi víz, a papírkosárban megtalált Jani egy száraz kiflit, sikerült egy kicsit csillapítania éhségét, és érezte, hogy ereje visszatért. Megmenekülését annak köszönhette, hogy megmentőinek nem sikerült sötétedés előtt hazaérni, és hogy elkerüljék a sűrűn járőröző honvédeket, akiknek parancsuk volt, hogy az est beállta után felszólítás nélkül lőjenek minden gyanús járókelőre, itt találtak egy ajtót, ami nem volt bezárva, és ide tértek be, hogy megvárják a reggelt. – Az ágyúzás után egypár óra elteltével megjelentek a magyar katonák, és mindjárt kihirdették az ostrom állapotát – mesélte az öreg Janinak. Veszélyes kint járni, mert a házak padlásairól lőnek a szerb mesterlövészek, az utcáról meg a magyar bakák, úgyhogy vigyázzon maga is, ha holnap kimegy innen.

(Folytatjuk)