Hogy ma­napság van-e együttes érdek a ma­gyarság körében, s hogy mi­ben is állna ez, nem­igen tudnánk egyértelmű s határo­zott választ adni e kérdésre. Hol­ott éppen az együttes érdek alapján – állítot­ta Tamási – szer­ve­zi nem­ze­tekké a népe­ket a közös szó. Így pe­dig nem­csak a nyelv, de akár egy-egy szavának „éle­traj­za” is fi­gyel­met érdemlő adalékok­kal járul­hat hozzá az il­lető nép történel­mi tu­datának alakításához.

Ezúttal egyet­len szó, a kedv „életútját” emeljük ki, amelyről biz­ton állítja az em­ber – s eb­ben a tu­datában az értel­mező szótár is meg­erősíti –, hogy han­gu­la­tot, va­la­mi­lyen érzel­mi álla­po­tot vagy ebből fa­kadó haj­landóságot, va­la­mi­re való készséget je­lent, eset­leg vágyat, kívánságot. Nyelv– és iro­da­lomtörténeti munkákból vi­szont tud­ni, hogy a régiek ke­gyel­met, ke­gyet, sze­re­tet­tel­jes jóin­du­la­tot értet­tek a kedv alatt. Szó­történeti tárunk is tar­tal­maz ezt tanúsító, 16–17. századi írásos emléke­ket, olyan szó­szer­ke­ze­te­ket például, mint kedvébe vesz vagy kedvéből ki­esik, ame­lyek je­lentése egyértelműen ke­gyelmébe vesz, il­let­ve ke­gyelméből ki­esik.
Ebből ki­folyólag pe­dig nem­ze­ti him­nu­szunk első mon­datának je­lentése is új­raértel­me­zendő – s ezt meg is tették a szak­ma leg­jobb­jai az utóbbi időben –, éspe­dig az, hogy „Is­ten, áldd meg a ma­gyart / Jókedv­vel, bőséggel.” Ne­he­zen is le­het­ne elképzel­ni, hogy éppen Kölcsey va­la­miféle múló, felszínes érzel­mi álla­pot, a ma­gyar­ság jó ked­ve, han­gu­la­ta elérése érdekében for­dult vol­na Is­ten­hez. Meggyőződésünk, szent céljának te­kin­tet­te, hogy ke­gyel­met kérjen nem­zetére. Ilyen meg­világításban aztán, a kedv­nek még Kölcsey korában is élő je­lentését tart­va szem előtt, a szóban forgó mon­dat bőséggel bővítménye is módhatározóként értel­me­zendő, vagy­is bősé­ge­sen je­lentésben sze­re­pel. Nem az anya­gi jólétet, gaz­dagságot je­lentő bőség értelmében használta a költő, aki – mon­dot­tam – a Hym­nus szerzőjeként az Is­ten­hez való vi­szony­ban a közvetítői sze­re­pet vet­te fel. Nem saját, személyes érdek vezérli Köl­cseyt, mi­kor Is­ten­hez for­dul, mint ahogy általában az ima beszélője egyes vagy töb­bes szám első személy­ben szólal meg, ha­nem mint közvetítő kér áldást Is­tentől nem­zetére, hogy ke­gyel­me­sen, bősége­sen áldja meg a ma­gyart.
Olyan hi­vatás, írástudói sze­rep vállalása ez, amely hi­te­les személyiséget feltéte­lez, olyat, aki­nek egy­szer­s­mind il­letékessége is megkérdője­lez­he­tet­len a ma­gyarságot il­lető kérdések­ben. És ilyen volt s ma­rad számunk­ra Kölcsey! Hit­te, tud­ta s ki­mond­ta, amitől ma sem te­kint­het el a ma­gyar: szükséglet a ke­gye­lem mind az egyes em­ber, mind a nagy család, a nem­zet számára.

Forrás: eirodalom.ro