Magyar hadsereg a Bácskába

Pirkadatkor megmentői eltávoztak, figyelmeztetve Janit, hogy ne menjen ki még a városba, várjon legalább két órát, amíg megindul a forgalom. Virradat után átkutatta alaposan az egész börtönt, de egy kis pohár cukron és egy kevés darált kávén kívül nem talált más ennivalót. Az őrszoba villanykályháján megfőzte az egész kávét, és jó édesen iszogatni kezdte. Türelme fogytán vette a batyuját, és kilépett a börtönajtón. Törött cserepek és üvegek ropogtak a talpa alatt, több helyen láthatók voltak a tegnapi ágyúlövedékek becsapódásának a nyomai. Elindult egy közelben lévő autóbusz-megálló irányába. Távoli puskalövések hallatszottak, majd egypár géppuskasorozat. Itt, a város központjában csend volt, az utcák üresen élvezték a korai napsütést, csak a házak ablakaiból visszaverődő napsugarak tánca jelképezte az élet egyetlen változatát. Távolabb, egy magasabb ház lépcsős bejárata előtt álldogált egy nagyobb csoport ember, köztük két kakastollas csendőr. Már közeledett a megállóhoz, amikor vagy 30 lépés távolságban tőle, egy utcasarok mögül előbukkant két magyar katona, készenlétben tartott puskákkal. – Nézd csak, te Bakos, ahun van egy csavargó, mit szólsz hozzá, lőjem le? – Légy készenlétben, de ne lőj, ha nem muszáj. Nem tudjuk még, hogy miféle. – Egy csavargó mindig okozhat bajt. – Légy nyugton, majd mindjárt megtudjuk, hogy kicsoda. Puskájával célba vette Janit, és lekattintotta a biztonsági zárat. – Hallja maga! – szólt oda hangosabban a tanácstalanul egy helyben topogó Janinak, aki fültanúja volt a járőr- párbeszédnek. – Emelje fel a kezeit, és közelítsen lassan hozzánk. Az egyik átkutatta, míg a másik sakkban tartotta a ráirányított puskával. – Zsebkendőn kívül nincs semmi nála, nincs semmiféle igazolványa – jelentette a kutató katona. – Engedje le a kezeit, és magyarázza meg nekünk, hogy mit keres maga az utcán ilyenkor, és hol vannak a papírjai? Jani igyekezett a lehető legrövidebben elmesélni kalandos, most már elég nehezen hihető történetét. – Éppen valami új hatóságokat akartam felkeresni, hogy kérjek valamilyen igazolványt, amivel baj nélkül hazautazhatom Doroszlóra, csak az a baj, hogy nem ismerem a várost, nem tudom, merre menjek. Itt a városházán még nincsen senki. – Legjobb lesz, ha jelentkezik a csendőröknél, más hatóság még tudtommal nincsen a városban. őket könnyen megtalálja, mert itt van a parancsnokságuk nem messze, a főutcán. Látja maga ott lejjebb az utcán azokat a csendőröket, onnan a negyedik vagy talán az ötödik ház, ki van tűzve a zászló, és talán már kitették hivatali címerüket is. Lassan indult tovább az útbaigazítás irányába, a járőr vizsla szemeinek kíséretében. Közelebb érve a csendőrök körüli csoportosuláshoz, három civil halottat fedezett fel a ház bejárata előtt, ahol a szabadkai Magyar Újság szerkesztőségének a címtáblája volt a bejárati ajtó fölé kifüggesztve. A halottak mellett két csendőr és három civil álldogált, akiknek a tekintete most kíváncsian fordult a furcsán öltözött és lassan közeledő fiatalember irányába. Megértve azt, hogy szó nélkül úgysem mehet el mellettük, Jani letérve a járdáról megindult az utca túlsó oldalán levő csendőrök irányába. – Állj, egy lépést sem tovább – szólt rá az egyik csendőr, amikor pár lépésre megközelítette őket. – Kicsoda maga, és mi járatban van minálunk? – Jelentem alássan, hogy jelentkezni akarok a magyar csendőrségen, mert most szabadultam a szerb biztonságiak börtönéből, és nincsenek semmilyen igazoló papírjaim. – Akkor kell még várnia egy keveset, mert most éppen egyéb gondunk van. De mondja csak, maga nem zsidó? – Nem, római katolikus magyar ember vagyok. – Rendben van, majd utánanézünk ennek is. Most álljon ide a fal mellé, és ne nagyon fészkelődjön, várjon, amíg magára kerül a sor. Nem sokáig kellett várnia, mert hamarosan megérkezett egy katonai mentőautó, és miután feldobták rá a véres holttesteket, az egyik csendőr felszólt az autóba, a másik meg intett neki, hogy menjen vele. – Magyarok vagy szerbek azok a halottak, vitéz uram? – kérdezte meg Jani a kakastollast útközben. – Kommunisták meg zsidók, azt kapták a disznók, amit megérdemeltek. (Később tudta meg csak Jani, hogy mind a hárman egy szabadkai magyar újságnak a szerkesztői voltak, akik baloldali politikai nézeteket is közöltek az újságban. A magyar csendőrök bevonulásuk első órájában kirángatták őket a szerkesztőségből, és a bejárat előtt, minden törvényes eljárás mellőzésével, lelövöldözték őket. A bácskai bevonulás első áldozatai magyar újságírók voltak, életüket magyar fegyverek oltották ki.) A csendőrségen, ahol egy nappal előbb még a szerbek voltak az urak, már vége felé járt a nagytakarítás. Erős égett papírszag terjengett az irodákban, az állandó szellőztetés ellenére. A nagy előszobában egy hosszú fapadon civilek ültek, velük szemben egy csendőr sétálgatott, éberen figyelve minden mozgást. – Várjon itt rám, visszajövök – mondta neki a kísérője, mielőtt eltűnt volna az egyik ajtó mögött.

(Folytatjuk)