Fotót nem készítenék róluk soha, mert ezzel magamhoz kötném őket.
A szememmel, azzal fotózok. Itt vannak mindannyian a fejemben, akiknek a szemébe néztem.
Nem merek mindegyikébe, túl sok lenne. Nem vagyok ilyen erős, hiába is mutatom, hogy az vagyok.

Igen, van arcuk, arcukban szemük, a szemükben bocsánatkérés, kellemetlenül felületes, de csak látszólag. Ez egy betanult gesztus, a dekórum miatt. Mint bármelyikünknél, ha igyekszünk a dekórumot megtartani, ha szenvedünk, ha szenvedésünkben lefelé csúszunk, és nem merjük ezt mutatni. Ők megmutatják, mert mást nem tehetnek, de a bocsánatkérés a szemükben, hogy kellemetlen a látványuk, az ott van. Meg a kutatás, ahogy ránk néznek. Egyből kibeleznek, de ezt is, csak az látja, ki már szemmel kommunikál velük.

Vagányul néznek, mert erősebbek, nekik nincs mit veszteniük, nekünk van. Ők pontosan tudják a véget, mi meg bízunk, hiszünk, kapálózunk saját lelki szarunkban. Ők az igaziban, de ezt vállalni tudják. Annyit sem élnek, mint a tavaszi lepkék, az emberi élethez viszonyítva.
Nem halnak, csak elpusztulnak, pedig nyilvántartás van róluk. Szavazhatnak, de minek.
Egyre többen vannak, ha jó az évjárás.

Rágta a csirkecsonton a porcogót, azt én is szeretem, kihívóan tette, közel ült, a fűtőtesten. Egyenesen a szemembe nézett. A csonton már nem volt semmi ehető, már ki sem vette a szájából, csak forgatta a végét, mint egy jó szivart, a szája szélébe csúsztatta, és nézett.
Barna mély szeme volt: egy rövid alagút, egy kecses parki utacska alatt. Az alagút végén ott volt a szép park, lombos fákkal, ropogós fűvel. Gimnáziumba járt, ide futott délutánonként az iskola után. Úgy nézett rám, mintha szeretne, szépen, mélyen. Koszos volt az arcbőre. Elálló fülei előtt őszülő hajcsigák kunkorodtak. Néztem, mertem nézni, de érdektelenül. Kellemetlen volt, ahogy ő nézett rám, mások miatt. A háta mögötti üvegtáblán keresztül besütött a nap az óriási váróterembe. Kellemesen melegített. Becsuktam a szemem, arcom a fény felé fordítottam. Az üvegtábla túloldalán tél volt még, de közeledett a tavasz. Engem ez örömmel töltött el. Érintéseket képzeltem, és mosolyogtam.

Csak pár pillanat volt az egész, bennem egy hosszúra nyúlt bódulat. Kinyitottam a szemem, és a mély barna nézést láttam, ahogy csodál, szótlanul. Benne volt a tekintetében, hogy meghívna egy ebédre, egy sétára. Már nem rágta a csontot, csak tartotta a szájában. Nyugodtan. Aztán lassan felállt, láttam nehezére esik, de igyekezett. Vastag, a mocsoktól keményre vastagodott khaki nadrág volt rajta. Elindult, tett egy lépést felém, aztán szépen, elegánsan elfordult tőlem, egy utolsó búcsúpillantással. Befordult a váróterem masszív fakarosszékei közé. A kijárati ajtó felé tartott. A nadrágja ülepén, egész a térdek hajlatáig látszottak a többrétegű megszáradt vizeletfoltok.

Nem akart előttem behugyozni, ezért inkább kiment a teremből.

1. Gergely:
   2014. január 28. 20:22

   Mindig eredeti

2. Somorčík Sz. Rozália:
   2014. január 29. 21:28

   Köszönöm.