Elég forgalmasnak bizonyult a csendőrség. Olyan otthonosan jöttek-mentek a csendőrök, civileket kísértek ki-be, mintha örök idők óta mindig ezt és itt csinálták volna szabályosan, minden sietség nélkül. – Jöjjön velem, Berecki őrmester úr fogja kihallgatni – szólt hozzá visszaérkezett kísérője. Egy rövid folyosó 6-os számú irodájába tessékelte be, jelentve az őrmester úrnak az őrnagy úr parancsát a jelentkező Puskás János kihallgatására vonatkozólag, majd ennek engedelmével távozott. A már őszülő, pedánsan öltözött őrmester barátságosan fogadta, de hosszadalmas vallatással, váratlan keresztkérdésekkel kimerítette a meggyötört fiatalember idegeit. – Most leküldöm a konyhára, holnapig a Magyar Királyi csendőrség vendége lesz, aztán majd valahogy hazaküldjük – fejezte be a kihallgatást az őrmester, megnyomva egy gombot az íróasztal szélén. Egy csendőr jelent meg az ajtóban. – Vigye le ezt a fiatalembert a konyhába, adja át Stiaszni tizedesnek, akinek a vendége lesz holnapig. Adjon neki enni, és valami dolgot is. Nem távozhat az épületből, mert nincsenek papírjai – adta ki az utasítást az őrmester. A tizedes kelletlenül fogadta, még nem voltak készen a nagytakarítással, habár a konyha ragyogott a tisztaságtól, de az edények még az áztatóban voltak, nem volt kész a mosogatás. Három civil, köztük a fehér kötényes szakács, készítették már az ebédet is. – Maga nagyon éhes? – kérdezte Stiaszni tizedes tőle. – Igen, már harmadik napja koplalok! – Nem úgy néz ki, de mindegy. Adjon valamit enni ennek az éhenkórásznak, aztán küldje ki fát vágni – fordult a sovány, nyurga, fehér süveges szakácshoz a tizedes, miközben a bútorokat igazgatta a helyükre a frissen felsúrolt konyhában. Egy bögre tejet, egy marhakonzervet és egy fél kenyeret tett a szakács a nagy konyhaasztal sarkára. – Egy széket hozzon magának az udvarból, csak jól törülje meg a lábát, mielőtt belép a konyhába. Jó étvággyal fogyasztotta el a reggelijét, utána pedig szorgalmasan hasogatta a fát az udvarban. Kint aludt az istállóban a lovásszal együtt, akivel itatás után hosszan elbeszélgettek. Ebből értette meg Jani, hogy milyen nagy változások történtek egész Európában az utolsó tíz nap alatt, amíg ő, mit sem tudva ezekről, a börtönben sínylődött. Másnap, ebéd előtt hívatta Berecki őrmester úr. Az időközben elsajátított magyar katonai szabályzatok és szokások figyelembe vételével katonásan jelentkezett, ami nem kerülte el az őrmester figyelmét. – Te Boros, ezt a talpraesett fiatalembert elviszed magaddal Doroszlóra, fordult a mellette levő fiatal csendőrőrmesterhez. Azt mondja, hogy odavalósi lakos, de nincsenek papírjai, mert azok elkallódtak a szerb rendőrségen. Ha így igaz, akkor kiállítasz neki egy ideiglenes személyazonossági igazolványt. Az esti vonattal érkeztek Doroszlóra. A községházán még világosság volt, amikor beléptek. Kísérője bemutatkozott az ott levő bírónak, majd kijelentette: – Mostantól kezdve átveszem az itteni csendőrőrs parancsnokságát, a szükséges ügyintézéssel forduljanak hozzám. Miután az ott levők igazolták Jani kilétét, nem lévén más gépíró a közelben, leült az írógép mellé, és pár perc alatt kiállította Jani személyazonossági igazolványát, aláíratta és lepecsételtette a bíróval, majd ő is aláírta és lepecsételte a doroszlói csendőrőrs nála levő, előre elkészített pecsétjével. Hitetlenül nézte Jani a kezében levő, annyira áhított személyazonosságit, amit tíz perc alatt kiállított a csendőr, kérvény, bélyeg és minden hitelesített tanúvallomás nélkül. A másolatát a községházán bejegyezték.

Testvérek találkozója

Az 1942-es év szorgalmas és kitartó munka árán érezhetően megváltoztatta Jani életkörülményeit. Mit sem törődve a forrongó világ dolgaival, a saját jövőjét igyekezett felépíteni. Szüret után megnősült, feleségül véve a falubeli Farkas Margitkát. Már a nyár végén, eljegyzésük után, a számos rokonság segítségével az Imrétől megvásárolt telken felépítették saját kétszoba-konyhás, pincével ellátott házukat a régi düledező ház mellé, azt tervezve, hogy idővel ezt átépítik istállónak, színnek és egyéb, háztáji gazdasághoz szükséges épületeknek. Október végén kezdték fűteni a konyhát és az egyik szobában levő búbos kemencét. Karácsonykor már annyira kiszáradtak belül a falak, hogy beköltöztek az új lakásba. Tavaszig tele lett a régi ház kész vesszőkosarakkal, melyekből elég szép keresethez jutottak. Szőlőst és gyümölcsöst telepítettek. Egy olcsón megvásárolt szikes területen a termőszigeteket diófával ültették be, amiből idővel bőséges hasznuk lett. Haza, a szüleinek még nem adott életjelt magáról. Ezért volt nagyon meglepődve, amikor levelet hozott neki a posta Imre bátyjától, Nagyváradról. 1943. április 10-én írta bátyja a levelet. Ebben arról értesítette, hogy megkapta a katonai behívót. Tíz nap múlva kellett jelentkezzen egy katonai egységnél. Arra kérte öcsét, hogy amennyiben megkapja a levelet idejében, látogassa meg, mert talán ez lesz az utolsó lehetőség, hogy viszontlássák egymást. – A levelet a szerencsére bízom, mert csak annyit tudok rólad, hogy Szerbiába kerültél, amit egy volt katona bajtársad közölt velünk. Mivel csak Doroszlón vannak rokonaink, oda küldöm a levelet – magyarázta meg a levélben a váratlan meglepetés okát.

(Folytatjuk)