Goethe A szonett c. költeményében fenntartással ír a szonett versformáról, mert képlet szerint szerkesztett költeménynek tartja, amelyben nem érzi magát otthonosnak, mert ragasztgatni kell a verssorokat.

„Otthonosan magam itt mégsem érzem;
én egész fából szeretek faragni,
nem úgy, hogy közben az ember ragasztgat.”(1)

Faludy György, aki több mint kétszáz szonettet írt, hasonló gondolatokat sugall a Goethéjével azonos című költeményében.

„A tökéletes vers délibábjával
kecsegtet; írd át, javítsd, hogy elérjed
a célt, melyhez rövid egy emberélet.
Rutin, tehetség? ihlet? csak hátráltat.”(2)

Aki a szicíliai iskolának, Giacomonak vagy Jacopo de Lentinonak(3), napjainkban inkább Petrarcanak tulajdonított találmányát, versformáját utánozza, az máris lemond egy bizonyos eredetiségről. Akadtak költők, akik a szonett megreformálására törekedve, újítással próbáltak hozzáadni vagy elvenni ebből a versformából. Már a XIV. században Antonio da Tempo a szonett 16 típusát különböztette meg(4). A szakirodalom a szonettnek számos változatáról értesít. A magyar újítók közül elsősorban Szabó Lőrincre gondolok, de maga Faludy is közéjük tartozott. Nem taglalom azt – a terjedelmes közbemagyarázás, szemléltetés miatt -, hogy ki milyen újítással próbálkozott. Föltételezem, hogy azért kísérleteztek, többé-kevésbé sikerrel, mert a petrarcai szonett-képlet-szerinti alkotás akadályozza a költemény átlelkesítését. A költői lélek megbotlik ebben a versformában. Ha egy költeményben nem érvényesítjük az érzést, nem sorolható az igazi művészi alkotások közé. Esetleg mestermunkának nevezhető. A pindarosi óda lírai lelkesedését kell előnyben részesítenünk – Hegel tanítása szerint- a horatiusi „hűvös, józan és mesterkélt” mesterművekkel szemben..(5) Petrarcaék félretették az antik versmértékek kaptafáját, és elkészítették a sajátjukat. Annak ellenére – hogy a magyar költők többsége által utánzott egyik szonett versforma, a 14 soros, tizenegy szótagos – matematikai pontosságot követel, ritkán ugyan, de születtek figyelemre és verselemzésre érdemes alkotások. Közéjük sorolom Kamenitzky Antal, Borszéken élő költő Ha kérhetem c. költeményét(6), melyet a magam értelmezése szerint a legsikerültebb magyar szonettek között tartom számon. Azt szeretném bizonygatni, hogy miként, milyen költői eszközökkel valósította meg ennek a költeménynek a szépségét, de először olvassuk el.

HA KÉRHETEM

A szemöldöknek könnyű rezzenése,
a váll ívének gyenge rándulása:
apróságok, csak értő szeme látja.
Kis bátorítás, ez kellene végre!

Ha kérhetem, szerezzen meg magának,
uralja holdként férfiéjszakám,
kerítsen el, mint állatot karám,
építsen be a testének falába!

Szédítsen el, mint részegest a szesz,
vezessen kézen, mint világtalant,
kézügybe rakjon, hogyha tesz, ha vesz,

és boldogságot lopjon általam!
Tegye külön kis szonettem, e bátrat,
vagy tépje szét, akkor talán lerázhat!

A világos közlést – minden írásmű alapkövetelményét – tiszteletben tartó szerző az első két verssorral jelzi, mintegy bevezetőként, hogy milyen vonzó női apróság váltotta ki belőle azt az érzést, melyet szerelemnek nevezünk. A költő bátortalan és szerény. A bizonytalankodó verscím is erről árulkodik. Vajon, jóváhagyja-e a szeretett személy a költőnek azt a jogát, hogy kérhessen? Az ő szíve, lelke és esze már az első pillantásra megszerezte magának az imádott nőt, de ahhoz hogy a vágya beteljesüljön, a vonzalomnak kölcsönösnek kell lennie. A bátortalan feltételes móddal induló második kvartett első sorának kérését olyan érzelemhordozó felszólító módú félsor zárja le („Ha kérhetem, szerezzen meg magának”), amelyet már csak ilyen meleg hangon, hevülettel szabad folytatni. És úgy észleltem, hogy sikerült. A következő kilenc verssorban arról értesít a költő, annyira erős a lelki kötődése, hogy bármit tehet vele a szerelme. Meghökkentő, figyelemmegőrző, meggondolkoztató gondolattal zárja le a vers értelmi tartalmát. Mintha azt akarná mondani: szeretek, de ha eltéped ezt a költeményt, akkor talán lerázhatsz, és talán gyűlölni foglak. Annyira szeretem ezt a költeményt. Az érzelmi tartalom kifejezését mindenekelőtt az utolsó tíz sor (a második kvartett és a két tercett) igéjének felszólító módú ismétlésével valósítja meg (szerezzen meg, uralja, kerítsen el, építsen be, szédítsen el, vezessen, kézügyben rakjon, boldogságot lopjon, tegye külön, tépje szét). Ha megfigyeljük ezeket az igéket, azt vehetjük észre, hogy természetes módon variálja, kerüli az azonos igekötőket, szóismétléseket. Tudjuk, hogy minden ilyen igének érzelmi súlya van. Mintha fokozati sorrendbe állította volna őket. Végül már egy másik érzés jelentkezését észlelhetjük, mintha már a harag- vagy dühsugallata lenne a „tépje szét” igének. Ugyancsak érzésközvetítő a második kvartett és az első tercett találó, életszerű két-két hasonlata, pedig nem árulkodnak újszerűségről, eredetiségről.

„uralja holdként férfiéjszakám,
kerítsen el, int állatot karám…
……………………………
Szédítsen el, mint részegest a szesz,
vezessen kézen, mint világtalant…”

Az érzelem hevét, erejét sugározzák a verssorkezdő szavak, igék. A verssorok hanglejtése is azonos, ismétlődik. A már említett tíz felszólító módú igére támaszkodó, hasonló tartalmat megfogalmazó gondolat gondolatritmusa tartja az érzéki szint hevületét. Ez a gondolatritmus uralja az egész költeményt. Fölösleges olyan versláb- diktálta ritmus keresése ebben a költeményben, melyről csak az iskolában tanultunk. A gondolatritmus határánál, az ötödik szótag után jelölhetjük meg a sormetszetet, kivéve az utolsó két sort, ahol ritmusváltást észlelünk, ami természetes vagy tudatos, de célravezető mesterfogásnak nevezhető. A versritmus és a rím kezdi elárasztani a költemény „érzéki illatát.” Hegel szerint a versritmus és a rím „az első és az egyetlen érzéki illat, (mely) feltétlenül kívánatos a költészet számára, sőt szükségesebb még egy képekben gazdag úgynevezett szép dikciónál is.”(7) Ehhez a megállapításhoz, következtetéshez hozzátenném, hogy a többi ismétlési forma és variációja is, akárcsak a zenében, hozzájárul az érzelmi tartalom megvalósításához. A tiszta rímet kerüli, többségük három – négy szótagos gazdag rímnek nevezhető magánhangzós asszonáncok, kivéve két kifogásolható asszonáncpárt (magának-falába, világtalan-általam), melyeknek három szótagú magánhangzói és a távolságtartó ölelkező és keresztrímek szinte észrevehetetlenné vagy szinte észrevehetetlenné teszik az összecsengés közötti különbséget. Rímei, melyeknek a minőségét még az is javítja, hogy különböző szófajokhoz tartoznak, ikertestvérként segítik a versritmus hangulatának árasztását. Míg a lélektelen verseknél azonnal észrevehető a verssorok szótagszámának váltása vagy botladozása, ebben az esetben a fül nem kételkedik, csak a számolgatás kötekedhetne amiatt, hogy miért tért át a második kvartettnél a tíz szótagú sorok használatára. Talán szükséges is, a befejezés felé haladva, egy kis gyorsításra, és az első szakaszra emlékeztető lassúbb tempóval, jó megoldással, bátran zárja le a költemény első szakaszának bátorítást kérő gondolatát.

„Tegye külön kis szonettem, e bátrat,
vagy tépje szét, akkor talán lerázhat!”

Az első kvartettben három jelzőeltolásra (enallagéra) figyelhetünk föl. A könnyű szemöldök helyett a szemöldök könnyű rezzenésére, a gyenge váll helyett a váll gyenge rándulására, az értő költő helyett az értő szemre gondolunk, és így metaforikus, utóbb metonimikus gondolatalakzatot, komplex képszerkezetet, a második kvartettben két metaforát és két hasonlatot, az első tercettben két hasonlatot találunk. Azonban ezeknek a szóképeknek a jelentősége szerintem inkább ismétlődő szerepvállalásukkal segítik az értelmi- érzelmi – esztétikai tartalom megvalósítását. A szóképek közül az „építsen be a testének falába” verssor metaforája találóan utal arra az elválasztó valamire, lelki falra, melyet a költő ily módon szeretne fölszámolni, ezáltal is kiemelve a költemény mondanivalóját. A szonett megszemélyesítése tárgyas alakú értelmező jelzővel („szonettet, e bátrat”) hatásosabbnak, beszédesebbnek bizonyul – a mondanivaló kiemelése szempontjából – a fölsorolt szóképeknél, gondolatalakzatoknál. A világos közlést, az érzelmi sugárzást kiemelő, segítő nem nyelvi eszközök közül a felszólító mód kérését teljesítő négy felkiáltó jelnek van stílusértékű szerepe. Ezek a felkiáltójelek is azok közé az „ugyanazonosságok,”(8) ismétlések közé tartoznak, melyek szintén hozzájárulnak az igazi lírai alkotások érzéki tartalmának a kifejezéséhez. Ez a költemény – az általam szemügyre vett értelmi-érzelmi-esztétikai tartalom kifejezését – olyan magas szinten valósította meg, hogy kétkedés nélkül sorolom a legszebb szonettek közé.

Irodalom

1. Goethe versei. Európa Könyvkiadó. Bp.,1972.143.o.
2.Faludy György:200 szonett. Magyar Világ Kiadó. Zalaegerszeg.116.o.
3.Francesco de Sanctis: Istoria literaturii italiene. Editura pentru literatură universală. Bucureşti, 1965. 48.o.
4. Világirodalmi lexikon. Akadémiai Kiadó. XIV.k. Budapest,1992.644.o.
5.Hegel: Esztétikai előadások. III. k. Akadémiai Kiadó. Bp.,1956.3. k.349.o.
6. Kamenitzky Antal: Ha kérhetem. In.: Erdélyi Toll.2013/3.177.o.
7. Hegel: Esztétika. Akadémiai Kiadó. Bp.,1956.223.o
8. Erdélyi János: A népköltészetről c. tanulmányában a következő figyelemre érdemes megállapítást olvashatjuk: „a bizonyos helyen és idő múlva újra meg újra előforduló ugyanazonság szülé a verselés egész mesterségét.” In.: http://magyar-irodalom.elte.hu

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ