Eleget téve a hívásnak, Jani már a következô nap reggelén felült a vonatra. Késô délután érkezett meg Váradra, izgatottan várva a nem remélt találkozást. Bátyja 4 évvel volt idôsebb nála, és már 5 év eltelt, amióta nem látták egymást. Örömteli meghatódás jellemezte ezt a hihetetlennek tûnô találkozást. Imre bátyja Aradon dolgozott az „Andrényi” cégnél, és egypár hónappal a bécsi döntés elôtt áthelyezték Váradra. Így adódott elô ez a lehetôség, hogy most mind a ketten Magyarország területén találkozzanak. Miután Jani is beszámolt bátyjának az elmúlt évek során átélt sok keserûségrôl, de szép élményekben is gazdag életútjáról, rátértek a folyamatban levô gondjaik megvitatására. – Én most készültem nôsülni. Reméltem, hogy még nem hívnak be, mert nem magyar területen születtem. Most azonban már tudom azt, hogy én hívtam ki saját magam ellen a sorsot, mert beleavatkoztam a hatóságok dolgaiba. Most aztán van egy rossz elôérzetem. Úgy érzem, hogyha kivisznek a frontra, engem is majd ott hagynak valamelyik tömegsírban. – Ilyesmire sose gondolj, te Imre, hisz nem lesz hely mindenkinek azokban a gödrökben. Sokan haza is jönnek, még a háborúból is van néha kiút. – Bár igazad lenne; ne hidd azt, hogy félek, nem vagyok gyáva. De ilyen elôérzetem még sose volt, azért mondtam el neked, és azért örülök, hogy eljöttél. – Emlegetted az elôbb, hogy valami bajba keveredtél, mondd el már nekem is, hogy mi történt. – Egy kicsit hosszú történet, vacsorázzunk meg elôbb, azután elmesélem. Vacsora után bátyja feltett az asztalra egy üveg bort, és elkezdte mesélni a részére annyira sorsdöntôvé vált történetet. – Még a román világban az Andrényiakat kitiltották a cégbôl. Egy intézôt neveztek ki, aki csak a meglevô áru kiárusításával foglalkozott. Az új fônök keveset fizetett és ritkán. Miután bejöttek a magyarok, a cég teljesen bezárt. Én átmentem Félixfürdôre, ahol felvettek asztalosnak. Egyedül dolgoztam a mûhelyben, és elég jól ment sorom, a fizetésen kívül némi pénzt borravalóból is összeszedtem. Oda is költöztem a faluba. Félixfalut, amely közvetlenül a fürdô mellett van, nagy többségükben románok lakják. Én nagyon jól megegyeztem a román házigazdámmal és a szomszédokkal is. Vasárnap néha elmentem a „Horákra” is. A fél falu már közeli ismerôsöm volt. Békés, dolgos parasztok laktak a faluban, az a pár „zöld román” (roman verde ca bradul) magyargyûlölô átment Romániába. Nekem többen is azt mondták, hogy éltek ôk már a magyar uralom alatt az elsô háború elôtt, de akkor sem volt rosszabb, mint késôbb a román uralom alatt. Bíztak abban, hogy a magyarok nem fogják üldözni ôket. De nem így történt. A félixi csendôrségre hoztak az anyaországból egy olyan ôrmestert, aki csak hírbôl ismerte a románokat, de nagyon gyûlölte ôket. Mindent megtett, hogy szekírozza, bosszantsa a falu lakosságát. Ha a kocsikról leszóródott szalmaszálat talált az utcán, baj volt, ha egy kutya kiment az utcára a nyitott nagykapun, nagy baj volt, úgyszintén, ha úgy tûnt neki, hogy a ház elôtti lefolyóárok nem elég mély, vagy nem volt személyazonossági igazolvány a trágyát hordó paraszt zsebében. 4-5 órát, néha egész naphosszat várakoztatta munkaidôben a csendôrségen a semmiségekben hibás parasztokat. Egypár hónappal ezelôtt eljött hozzám a mûhelybe a házigazdám és még két jó ismerôsöm a faluból. Elpanaszolták, hogy mennyi kellemetlenséget okoz nekik ez a hóbortos ôrmester úr. Nem tudunk vele sehogy sem megegyezni, annál inkább, mert egy szót sem tanul románul. – Ha nincs itt a Jóska csendôr, aki jól beszél románul, egész nap ott kell várjunk a csendôrségen, amíg megérkezik. Tudom én is, hogy így van – feleltem nekik –, de énvelem sem akar tárgyalni az ôrmester úr, pedig már többször akartam vele beszélni magyarul, de így se tetszett neki. Azt mondta egyszer nekem, hogy én már csak egy eloláhosodott magyar vagyok. Erre elôvettek egy sûrûn teleírt papírlapot, és arra kértek, hogy fordítsam le magyarra, mert fel akarják küldeni a budapesti csendôr- fôparancsnokságra. Azt is mondták, hogy azért kérnek meg engem, mert az összes magyar ismerôseik közül énbennem bíznak a legjobban. Igazságérzetem és az otthon belénk nevelt segítôkészség késztetett arra, hogy azonnal elvállaljam kérésük teljesítését. Szépen átírtam magyarra a panaszlevelet, és alá is írtam. Vagy 100 aláírással küldték fel Budapestre a levelet. Tíz nappal ezelôtt leváltották a csendôr-ôrmestert, hoztak a helyébe egy fiatalembert, aki elég jól beszél románul, és igazi úriemberként viselkedik mindenkivel, a falu legnagyobb örömére. Az új ôrmester már az elsô napokban meglátogatott, bemutatkozott, kérdezôsködött a munkámról, és azt is megkérdezte, hogy mi a véleményem a falusiakról. Rendes embernek néztem. Ezek után, négy nappal ezelôtt megkaptam a behívót. Meg vagyok gyôzôdve arról, hogy ez a csendôrök bosszúja. Ha nem írtam volna meg azt a panaszlevelet, nyugodtan dolgozhattam volna tovább. – Igen, ez az igazságkeresés vesztünkre megvan az egész családunkban, de a te helyzetedben én is ugyanúgy csináltam volna, mint te. Két napig volt Jani Váradon. Volt ideje megismerkedni bátyja menyasszonyával is, és megismerte a várost és Félixfürdôt is. Amikor elutazott, bátyja is készítette már a katonakofferjét, amivel két évig szolgált a román hadsereg 97-es gyalogezredében. Ez valóban az utolsó találkozása volt a két testvérnek, mert Imre nem került már haza a háborúból.

(Folytatjuk)