A kiskunhalasi kaszárnyában

Szeptember elején herekaszálás közben jött le hozzá a postás a kert aljára, hogy átadja Janinak a katonai behívót, és aláírassa vele az átvételi nyugtát. Nem volt babonás, nem voltak előérzetei, de egyből az ötlött az eszébe, hogy talán a bátyja tényleg odaveszett a fronton, és most viszik majd őt a helyébe. Három nap múlva jelentkezett Szabadkán a hadtápnál. Onnan Kiskunhalasra osztották be egy átképzési gyakorló egységhez, ahonnan a szóbeszéd szerint menetoszlopokat szerveztek ki a frontra. Kíváncsian lépett be az első magyar katonakaszárnyába. Első látásra nagyon hasonlított a Romániában látott kaszárnyákhoz, csak a színek voltak vidámabbak, az ütött-kopott vakolatok helyett itt frissen volt meszelve minden, de itt is gyakorlatozó katonai egységek parancsszavai, a ritmikus lépések zaja és a fegyvercsattogtatás jellemezte a kaszárnya belső világát. A bejárat melletti nyilvántartó irodában kellett jelentkezzen, ahol több asztalnál vasalt egyenruhákban fiatal katonák koptatták a tollhegyet. Egy írógép kopogása jelezte, hogy komoly irodai munka zajlik. A papírformák elintézése után a raktárba lett irányítva. Egy őrmester és két katona dolgozott a raktárban. Feljegyezték a magasságát, vállszélességét, nyakbőségét és a cipő számát, majd továbbküldték a folyosón az orvosi vizitre. Az orvos a fürdő előterében vizitelt. Civil ruháit összecsomagolták egy zsákba. – Ha vannak iratok vagy pénz a ruhában, vegye ki, mert megy a fertőtlenítőbe – figyelmeztette a fürdő kezelője. Megfürdetve, vizitelve jött vissza egy negyedóra múlva a raktárba, ahol két rend ruha várta a pulton. – Válasszon közülük, melyik pászol jobban magára. Úgy válogasson, hogy a nadrág feneke ne repedjen el gyakorlat közben, a köpeny ne akadjon majd bele az ajtókilincsbe – szólt rá az őrmester. Három „újonc” már fel volt öltözve. – Magának szűk a nadrágja, Kocsis vagy Szekeres, minek is hívják, cserélje ki, magának meg a köpenye szűk, cseréljék ki – parancsolta az őrmester. Okulva a társain, Jani alaposan felpróbált minden ruhadarabot. Teljesen felöltözve, egy rend alsóneművel a karjukon távoztak a raktárból. Önkéntelenül eszébe jutott a dévai beöltözése katonaruhába. Boglyákba voltak összedobva külön nadrágok, zubbonyok és egyebek. Onnan kellett kiválogassa minden katona a rá valót. Ha rosszul válogatott, becserélni már csak akkor lehetett, ha egy csomag cigarettát nyomott a raktáros markába. Jani alaposan ellenőrizte a felvett ruháit, és megelégedéssel nyugtázta, hogy se tetűnek, se bolhának még a nyomai sem látszottak rajtuk. Az is újdonságnak számított a volt román katonának, hogy hetente tiszta, vasalt alsóruhát kaptak, a katona csak a zsebkendőit mosta, ami gyorsabban piszkolódott. Szokatlan volt részére a magázás, a magasabb rangú tisztek is magázták a katonákat. A testi fenyítés szigorúan tilos volt, de a káromkodás minden szinten, stílusosan kikerekítve használatos volt. Az élelmezés is kivételesen jó volt és elegendő. Rövid idő alatt újból beleszokott a katonaéletbe, megszokta a magyar vezényszavakat és a sajátságos kiképző módszereket, melyek nagy általánosságban azonban hasonlóak voltak a román hadseregben is létezőkhöz. A katonai kiképzést könnyebbnek, kiméletesebbnek és kevésbé igényesnek találta, mint ahogy azt a román hadseregben tapasztalta. Más véleményen voltak azonban a bajtársai. Ha valamivel nehezebb gyakorlatoknak voltak alávetve, a pihenőben szidták a parancsnokaikat, akiket valódi emberkínzóknak tituláltak. Egy ilyen alkalommal Jani is beleszólt a vitába. – Ugyan, ne jajgassatok annyit. Ez, amit mi csinálunk, ez csak gyerekjáték egy igazi katonai gyakorlathoz képest. Megdöbbenve néztek rá a társai, nem tudva, hogy mire véljék szavait, viccnek vagy komolynak. – Ugratni akarsz bennünket, te Puskás? Hát eleget ugráltunk már ma, alig állok a lábamon. Ne bolondíts most te is bennünket! – Nem is gondoltam, hogy ilyen okos vagy, te Puskás – gúnyolódott egy másik honvéd –, csak nem vagy te egy álruhába öltözött generális? – Hát, ami a gyalogsági harcra való felkészültséget illeti, még a tábornok úr is vigyázzba vágná magát előttem – hencegett viccelődve Jani. – Ugyan, hol voltál te katona, hogy ennyire kicsiszoltak? – Hát, ha már idáig jutottunk, azt is megmondom. Romániában katonáskodtam közel 3 évig a 4-es granicsároknál. Csend lett körülötte. Meglepetten figyeltek fel rá a körülötte levő katonák. Egyesek kezdték elhinni, hogy van valami alapja Jani kijelentéseinek, mások azonban tovább kételkedtek a szavaiban. – Mivel tanultatok ti többet a románoknál, mint mi itt? – firtatta az egyik káplár, beleszólva a kibontakozott vitába –, mert úgy értettem, hogy szerinted a román katonák jobbak, mint a mieink! Már szánta-bánta Jani, hogy elindította ezt a vitát, de nem akart meghátrálni. – Nem tanultunk ott sem többet, mint itt, de mindent jobban csináltunk. Az utolsó szavait a százados úr is hallotta, aki látva a csődületet és a hosszas vitát, csendben közeledett hozzájuk. – Mi van itt, fiúk, miről vitatkoztok olyan hevesen? Először a szakaszvezetőjük tett jelentést a vita fejleményeiről, utána azonban mások is hozzászóltak. – Azt mondja ez a Puskás honvéd, hogy a románok jobb katonák, mint mi – hangoskodott sértődötten az egyik. – Igaz ez, Puskás? – Tisztelettel jelentem, hogy nem igaz. Én azt állítottam, hogy jobban ki vannak képezve a harcra, de azt nem állítom, hogy jobb katonák a mieinknél. – A mai gyakorlati program befejezése után rátérünk még erre a tárgyra – jelentette ki a távozó századparancsnok. – Hozattam vaktöltényeket – jelentette ki a parancsnok, miután a második szakasz egyedül maradt a gyakorlótéren. – Egy gyalogsági rohamtámadást fogunk megszervezni. Négy honvéd el kell foglalja az ellenséges lövészárkot, köztük lesz Puskás János közlegény is. Amíg előkészítjük a terepet, szeretnék látni egypár fegyvergyakorlatot, Puskás. Parancsára, százados úr! – lépett elő Jani.

(Folytatjuk)