Száz év – nagy háború: Vészi Margit
Az európai ujságiró-börze és kém-piac
Luganó, [1915] augusztus 9.
Nyájas vándor, amikor Luganóban először sétálsz végig a lila hegyek tövében, az anzixosan, kötelesség-tudóan kéklő tó partján elegáns és korrekt urak, fehérruhás kifogástalan hölgyek bágyadtán hullámzó tömegével, — ugy-e, némi émelyedett csalódással konstatálod, hogy amolyan ártalmatlan Abbazia-féle helyre vetődtél, ahol a fülledt melegben tikkadt jólét pihen előkelő közömbösséggel, távol háborútól, politikától, piszkos üzletektől?
Kellő figyelem, némi utbaigazitás s főleg éles megfigyelés után, alig pár nap múlva, milyen más színben látod majd az illedelmesen unalmas fürdőhelyet és „előkelő” közönségét, — ezt az állandó, de kicsit félelmes, nagyon visszatetsző karnevált, ahol födetlen arccal álarcot visel mindenki. Ismerni fogod névszerint — többnyire álnév szerint — a közönségesebb kémeket, tudni fogod, hogy némely, az ékszerek súlya alatt meghajló karcsú asszony-nyakat akasztófa várná, ha hazája határát átlépné, mert az illető nagyszerűen hangzó nevű hölgy idegen hatalmak kitűnően fizetett ügynöke, — megtanulsz kitérő választ adni kifogástalan urak látszólag ártatlan, de valójában izzó érdeklődéssel feltett fogas kérdéseire. És megtanulsz nem csodálkozni azon sem, ha éjszakának idején váratlanul eltűnik valaki, akit megszoktál látni, s akit eltüntetett a nyaka köré szoruló hurok vagy az itteni hatóság éberen figyelő szeme.
Magát a „munkát” nem érti a magunkfajta laikus. Micsoda kémkedni való akadhat ebben a fülledt, csendes városkában, mert éppen ide gyűlnek a világ kémei, s a kémek után kémkedők rengeteg serege? Nem igen fogja fel az ember, de valahogyan lassú, de biztos üldözési mánia fogja el az újonnan jöttet, — mindenki gyanús, aki él — és rosszkedvűen kapkod levegő után e szokatlan atmoszférában, miglen megszokja azt a módszert, mely automatikusan jelentkezik visszahatásképpen: a dolgokat humorosan fogja fel, valahogyan ugy, mintha füzetes cselédregényben élne, valami izgalmas detektiv-film szereplője lenne.
Megtanulja, mint alapszabályt, hogy mindenki más, mint akinek kiadja magát; másért van itt, mint a mit bevall és nem bosszankodik, hanem mulat, amikor kideríti, hogy az az elegáns öreg ur, aki a vonaton mint spanyol gróf mindenáron bemutatkozott és a magyar hargulat iránt érdeklődött, itt mint gazdag német gyáros szerepel és az idegenek névjegyzékében — északamerikainak van beirva.
És megtanul a kávéház terraszán közömbös dolgokról beszélgetni, amikor észreveszi, hogy két oldalról két újságba merült gentleman minden szavát figyeli. Külön-külön jöttek, nem köszöntik egymást, nem ismerősök egymással, — de egy-két nappal ezelőtt késő este a postáról jövet a kis város sötét árkádjai alatt, valami obskúrus osztéria mélyén, pirosabroszos asztal mellett láttam őket bizalmasan, halkan, összehajolva tárgyalni.
A postahivatal! Esténkint, ha az utolsó hajó meghozza az olasz lapokat, siet a postára a sok külföldi újságíró. A félhomályos helyiségben, asztalok mellett, fali polcoknál dolgozunk, irjuk a sürgönyöket, — nagyobbrészt idősebb berlini, német, osztrák kollégák. Ha egymás közt vagyunk, egy-egy erélyes káromkodás valamelyik asztal mellől jelzi, hogy az olasz lapokban ujabb szemérmetlen hazugságot fedeztek fel, s ha a kis zömök francia álhirlapiró megérkezik, ki-ki aggodalmasan takarja el balkezével az írását: tudjuk, hogy félszemmel mindig a szomszéd sürgönyébe sandit.
Odakinn bántó-hangosan visszhangozzák a szűk utcák a minden esti takaródót: egy recsegő olaszos indulót, melyet a városon végigjárva fújnak. A német újságírók elvonulnak a Gambrinus elé sörözni, ahol a feleségeik már várnak türelmesen. A legtöbb családostul lakik itt, — a luganói lakosság megszokta és lojálisán tűri a német szót; Genfben lehetetlen volna megmaradniuk a város ellenséges, egészen francia magatartása miatt. Itt igazán kedves vendégszeretettel fogadják az idegent, bölcsen felfogván, hogy szerencséje a városnak a mostani idegen-szegény világban a sok idevetődött külföldi.
Csendes egyformaságban vonszolódnak a napok, — néhanap feltűnik egy-egy milánói ismerős, vagy baráti arc: örvendő üdvözlés, szives kérdezősködés, — aztán hirtelen, átmenet nélkül eszünkbe jut a háború. Kínos csend, zavart igyekezet, nem említeni kényes kérdéseket, .— kis tétovázás (érdemes-e vitatkozni félrevezetett, jóhiszemű, de elvakitott agyakkal?), — hirtelen feltámadó bizalmatlanság, — nem, nem lehet így, mintha mi sem történt volna, a régi hangon tovább beszélni, — bucsuzás megkönnyebbülő fellélekzéssel, — s a volt jóbarát, jóismerős mint idegen ellenség, aki vesztünket kívánja, színlelt szivélyességgel tovább megy.
Vészi Margit (Budapest, 1885. április 27. – Palma de Mallorca, 1961. július 11.) újságíró, festő, grafikus, Vészi József vezető újságíró leánya, rövid ideig Molnár Ferenc felesége. Az első világháború idején az Est lapok haditudósítója, e munkája nyomán született első könyve: Az égő Európa (1915). Bensőséges kapcsolatot ápol Ady Endrével (a Margita-versek ihletője ő). További két művét tartják még nyilván: Útközben (visszaemlékezések, Budapest, 1918); Éjféli mise (elbeszélések, Budapest, 1923).Fotózott, filmgyárban is dolgozott.
Forrás: Az égő Európa. Budapest, Dick Manó kiadása.
Pusztai Péter rajza