A szakaszvezető vezénylésével, villámgyorsan repült a puska vállra, lábhoz, rohamkészültségbe, ütemes csattanásokkal jelezve minden mozdulatot. Általános elismerés kísérte Jani mozdulatait. Egyetlen hiba vagy csúsztatás nélkül végezte el mind a tíz vezényelt gyakorlatot. A gyakorlótéren minden rohamozó honvéd elé a lövészárok peremére céltáblákat helyeztek. Mögöttük egy gépfegyver 30 vaktölténnyel védte a lövészárkot. A támadók is kaptak fejenként öt vaktöltényt. Öt rövid rohammal kellett elérjék az ellenség védővonalát. A támadást a vezénylés ütemében kellett végrehajtani. Valóságos háborús hangulat uralkodott a gyakorlótéren. Jani meghajolva, gyors léptekkel indult jobbra-balra kanyarogva, majd hasra vetődött, helyet változtatott, átfordulva a hátán, és lőtt. Az utolsó rohamnál feltűzte a szuronyt, és elsőnek ugrott be a lövészárokba. Társainak megmaradt egy-két töltény, és egypár lépéssel lemaradtak. Minden román katona olyan ügyes, mint maga? – kérdezte a parancsnok a gyakorlat befejezése után. – Nem mind, de a nagy többségük igen. Egypár napig vita tárgya volt az emlékezetes rohamgyakorlat. – Te úgy mozogtál, mintha gumiból lennél, hiába vettelek célba a géppuskával, mert mindig máshol voltál – jegyezte meg a tizedes, aki a gépfegyvert kezelte. Az általános elismerés kielégítette teljesen kibontakozott hiúságát. Igazi tekintély lett az egységen belül. Remélte, hogy megkapja hamarosan ugyanazt a rangot, amit a román hadseregben viselt. A gyakorlótéren nap mint nap nőttek az igények, fárasztóbbak lettek a gyakorlatok. – Ha nem lett volna ez a beképzelt román granicsár köztünk, nem gyötörnének bennünket annyira. Ezt csak az ő hősködésének köszönhetjük – jegyezte meg az egyik honvéd pihenés közben Jani füle hallatára, de ő elkerülte a vitát. Olyan hírek terjedtek el a kaszárnyában, hogy egypár nap múlva befejezik a gyakorlatot, és indulnak ki a frontra. Vacsora után a szolgálatos tiszt értesítette, hogy másnap 8 órakor jelentkeznie kell a parancsnokságon Hodosi őrnagy úrnál. – Ez csak az előléptetésemre vonatkozhat – nyugtatta meg magát. Az őrnagy úr azonban nagyon alapos vallatóra fogta, felülmúlva a szerb hatóságok igényeit, majd azt kérte tőle, hogy foglalja írásba is az elmondottakat, különösen a szerb biztonsági szervekkel való viszonyát. Miután beadta a kért nyilatkozatot, azt a parancsot kapta, hogy maradjon a kaszárnyában addig, amíg döntenek a sorsáról. Egypár napig nyugtalanul lézengett a kaszárnya udvarán. Besegített a konyhán, segített az érkező hadifelszerelés lerakásánál és egyéb belső munkák elvégzésénél. Bizonytalanság lett úrrá rajta, már azt tervezte, hogy jelentkezik kihallgatásra a parancsnokságon, amikor értesítették, hogy jelentkeznie kell a parancsnokság személyzeti irodájában. – Maga boldog ember. Amikor nálunk mindenki készül ki a frontra, maga hazamegy! – mondta neki a küldönc. Rossz tréfának gondolta a hírt. Nem mert örülni, amíg nem győződött meg személyesen a hír valódiságáról. Akkor örült igazán, amikor a leszerelési cédulával és a vasúti menetlevéllel a zsebében elkezdett csomagolni, beadva az egyenruháját a raktárba. Vacsoraidőben búcsúzott bajtársaitól, akik irigykedve nézték a civil ruháját. – Nagy baklövést követtek el azok ott a parancsnokságon, hogy téged leszereltettek, ilyen jó katonának a fronton volna a helye, nem az asszony szoknyája mellett, de azért sok szerencsét kívánok továbbra is – mondta búcsúzáskor az a káplár, akivel legtöbbet vitázott a gyakorlótéren. – Én is sok szerencsét kívánok nektek, és hogy minél hamarább egészségben kerüljetek haza. Mikor a kaszárnyában megszólalt az esti trombitaszó, Jani már a vonaton robogott hazafelé. Délután érkezett haza, felesége és közeli barátainak nagy örömére. Teljes erőbevetéssel fogott neki a munkának, különösen az után, hogy megszületett az első kislányuk. A környező háborús gyász még nem érintette doroszlói családjukat, de Imre bátyja haláláról értesült a menyasszonya által küldött levélből. A sztálingrádi német hadsereg, utána pedig a Don kanyarban odaveszett II. magyar hadsereg pusztulásáról érkező hírek állandó nyugtalanságban tartották a lakosságot. A Szerbiában dúló partizán háborúról is veszélyt jósló hírek érkeztek naponta. Mindezek ellenére Puskásék befejezték az építkezést. Egy tehén is kérődzött már az istállóban, mellette Csarli, az öreg szamár, aki egy kétkerekű kordéval bonyolította le a szükséges szállítási feladatokat. Még a bőséges dinnyetermést is a Csarlival vitték eladni a szomszéd falukba. 1944 őszén, a romániai német front összeomlása után hamarosan szovjet csapatok jelentek meg a Tiszánál és a Duna szerbiai oldalán, a Bácskában meg jugoszláv partizánok kezdtek tért hódítani. A magyar hatóságok készültek a kivonulásra. Nemzetőrséget szerveztek a magyar községekbe, ellátva őket egypár puskával és a hozzávaló munícióval. Azzal a feladattal bízták meg ezeket, hogy védjék meg a falut a partizánok véres bosszújától addig, amíg a rend helyreáll. Rendszeresen járőröztek a faluszéleken, bár tudták, hogy támadás esetén nem képesek megvédeni a falut.

(Folytatjuk)