Másik alkalommal azt a feladatot kaptuk, hogy szerre menjünk ki és jöjjünk be úgy, ahogy Jean Gabin jönne. Kimentem, de pechemre senki sem volt a folyosón, hogy megkérdezzem, ki az a Jean Gabin. Ráadásul ez a francos drámairodalom tele van férfi-nő viszonnyal. Iszonnyal gondoltam az ilyen jelenetekre. Nővel viselkedjek színpadon? Mikor még négyszemközt sem tudok? Sőt még nő nélkül sem.

A tanársegéd furcsa ember volt, már indulásból irritáltuk egymást. Azelőtt, amikor még rendezett a színházban, állítólag egy alkalommal reggel 7-re írt ki próbát. Mániája volt előkotorni már elfelejtett, vagy éppenséggel még sosem látott darabokat. Nekünk kibányászott egy szovjet szocialista realista remekművet az útóbbi kategóriából, abból kellett egy röpke jelenetet vizsgára kínlódnunk.

Az emberiség iránti kommunista erkölcsi felelősség lélekfacsaró dillema elé állítja a fiatal feltalálókat: szabadalmaztassák-e a világot boldoggá varázsló tablettát, vagy sem, mert haszonleső kapitalista gazemberek ártó célokra is használhatják.  Az öntudatos tudósok a sztyeppén gyűlésezve – hogy ne lássák, ne hallhassák világrengető titkukat – vajúdnak a döntésen. (Hogy sem a párt, sem a KGB nem tud az ügyről, az potomság.) Ebben a jelenetben volt az első szövegem. És az első bakim. Állunk a pusztán, s az egyik szereplő pusztán egy korty vizet kér, a másik ad neki, mire valaki megjegyzi, hogy a másik milyen körültekintő. Erre én:

– Még kulcsot is hozott magával.

A tanársegéd felvicsorít:

– Kulacsot, te szerencsétlen!

Amúgy elég jól megvoltunk egymással az évfolyamon. A négy fiú egy szobában bentlaktunk. Kezdeti buzgalommal együtt jártunk a Somostetőre, be az erdőbe a hangunkat ordasítani, le a völgybe öblösíteni. Minden ok nélkül megajándékoztuk egymást egy-egy zsidó névvel. Nekem a Grün jutott, találóan, mert én voltam a legzöldebb.

Az évfolyamvezető tanárunk bemutatója után is együtt mentünk be az öltözőjébe egy csokor virággal, mire ő ránk förmedt:

– Mit képzelnek?! A cipészinasok gratulálnak a mesternek?

A mesterekre áhítattal néztem fel, szinte nem is hittem a róluk hallott csínyeket, duhajkodásokat, lumpolásokat, nőügyeket. Kovács Györgyöt úgy is mondták a háta mögött: a Mester. Ő volt az abszolút tekintély, sajnos már fáradtan, betegen, jobbára visszavonultan. Esténként hosszú sétákat tett a városban, próbálta jobb belátásra bírni a szívét. Az utcán is jelenség volt még mindig, feszesen, enyhén előrenyújtott, megemelt állal, távolba révedő szemmel, mint aki kikapcsolódva is alkot magában.

Rossz nyelvek szerint időnként betért egy-egy sötét, kis utcába lazítani, olyankor néhány percre összeroskadt. Ugyanazon beszédszervek szerint  megártott neki a sok virág. No nem a bemutatói ajándékcsokrok, hanem azok a bokréták, melyeket virtusból vacsorázott vendéglői vázákból.

Tompa Miklós is mester volt, mellékesen pedig móka- és sakkmester.

Az öreg, jámbor lelkű, enyhén bugyuta portásnak volt egy nagy szenvedélye: a sakk. Minduntalan győzködte Tompát, hogy üljön le vele.

– Én magával? Maga nem is tud sakkozni. Magát még V. S. is bemattolja. Hadd lám, előbb mérkőzzék meg vele.

V. S. a kisteherautó sofőrje volt, amúgy jelentéktelen jelenség, a figurákat sem ismerte. Beidomították és leültették a portással. A közelébe letelepedett Tompa mester is egy partnerrel, aki mindig azt lépte, amit a portás, majd összesúgva megbeszélték, mit lépjen Tompa. A sofőr fél szemmel leste a mester kezét és utánozta. Szegény portás évek múltán is betege volt a vereségnek.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ