Messze került falum, nagyra nőtt határa. A szokatlan vörösben rám rótt szerep sikertelen maradt. A kényszerleállást el nem kerülhettem. Éjszakai sötétben döcögött a bánat szekere. Szereptanulásom a csönd beálltával kezdődött, amikor angyalszárnyak csapkodták fejemet. Méltósággal álltam a megálmodott szirtre, és az álomképektől kértem segítséget. Magukhoz szorítottak. Munkámnak gyümölcsét az örök élet tárcájára ajánlottam.

Küldetésem a Földanyától származik: megfesteni a mának szépségét. „Paraszti” alázattal lépek templomba. Lélek a testtel egybe cseng. Tarisznyámban dagad az ajándék. Fölcsendül a lélekinduló. Az önbecsülés jele diadalmaskodik fölöttem.

Groteszk párbeszédet folytatok. Hangfoszlányok szelik át a csendet. Felsír a dal, hozza bánatát régi időknek. A kényszer leállást el nem kerülhetem. Fekszem a földön, ajkammal érintem a fűszálon csillogó esőcseppeket. Megszólítanak: „Maga egy igazi magyar, látszik az arcán.” Oda lesz minden groteszkségem.

A stílus megengedett, de vigyázok, hogy ne lépjem át a határt. Éljen a szabadság!

Kobaltkék az égbolt, hallgatom alatta az ősi dallamot: „Szeretlek föld.”

Röppen a dal, feloldja a gond és téboly drámáját. Aranymetszésbe kerül a lélekinduló.

Forrás:  Vár-lak