Esőt szemerkélő sötét éjszaka volt már, amikor Jani és egyik társa a Mosztonga hídja körül portyázott, és hangos kiabálást hallottak a nádas túlsó feléről. (A Mosztonga széles medrű, lassan mozgó vízfelület, sűrű nádassal szegélyezve, mely a falu nyugati oldalán terül el. Egyik keskenyebb részén magas kőhídon keresztül vezet át a kocsiút.) Közeledve a hangok irányába, a következő üzenetet vették át: – Itt én szólók hozzátok doroszlóiak, Sztánkó Bozsidár Sztapáról. A sztapári partizánokkal vagyok itt. Ti ismertek engem. Halljátok, amit mondok? A hangos „igen” feleletre jól érthető magyarsággal közölte velük a nádas túlsó feléről Sztánkó, hogy Pintér Józsival és Diósi Bandival akarnak beszélni a békéről. – Egy félóra múlva a hídon találkozunk fegyver nélkül. ők ketten és mi ketten. – Vettük az üzenetet, és azonnal átadjuk – felelt Varga Jancsi, aki azonnal el is ment értesíteni a hívottakat. Sztapár egy szerb nagyközség, 4 km távolságra van Doroszlótól a zombori úton. Régi barátság fűzi össze a két szomszéd falu lakosságát, amiről Jani is tudott, de mégis tartott attól, hogy hátha valami csapdát állítottak a szerbek a hídnál. Hamarosan visszaért Varga Jancsi, aki átkiabált: – Mindjárt itt lesznek a barátaid, Sztánkó! – Várunk – volt a felelet. – Te Jancsi, nem lesz ez csapda? – Á, dehogy csapda, a sztapáriakban mindig megbíztunk, ezek becsületes, szótartó emberek. Jöttek, hogy letörlesszék az adósságukat, de nem tudom, hogy milyen terveik vannak. – Milyen adósságot törlesztenek? – Hát te még nem tudod, hogy már 100 éves barátság és elkötelezettség köt össze bennünket? Igaz, te nem is voltál itthon, amikor bejöttek a magyarok, nem tudod, hogy zajlott le akkor a magyarok bevonulása. Amíg ezek tárgyalnak, majd elmesélem az egész történetet. Hamarosan megérkeztek a hívottak az egész nemzetőr- gárdával egyetemben. – Elhoztuk őket is, ha netalán valami huncutságra készülnének a partizánok, de csak ketten maradtak a stapári úton – jelentette ki Diósi. Mind a két, tárgyalásra hívott doroszlói már felül volt a 40 éven, tisztelt, megbecsült falusiak. Egypár szóváltás után a nádason keresztül felmentek a hídra. Ugyanakkor a híd másik oldaláról is közeledett hozzájuk két sötét árnyék. Hangos baráti, üdvözlő szavak hallatszottak le a hídról, hol szerbül, hol magyarul, utána csend lett, csak a beszéd halk moraja hallatszott le a hídról. – Gyere húzódjunk be ide a Samu bácsi kocsiszínjébe, eleget áztunk már eddig, ő ugyis kint marad most már, hogy lássa, mire mennek a Diósiék az egyezkedéssel.

Élő történelem, kötelező emlékek

Doroszló és Sztapár különös barátsága egy igazi szép történet, aminek tudtommal nincs párja a Bácskában. Már régi idők óta a környező német, szerb és bunyévác falvak sokszor haragban voltak úgy velük, mint egymás között, a közös mesgyék, a szomszédos legelők, elbitangolt jószágok miatt kialakult viták következtében, vagy éppen a nagyvásárok alkalmával előadódott helyfoglalások és egyéb, sokszor semmiségek ürügyén – kezdte az elbeszélést Varga Jancsi. A sztapáriakkal azonban már déd- öregapáink idejében is jó volt az egyetértés. A történet kezdete visszanyúlik majdnem 100 évvel Doroszló és Sztapár történetébe. Az 1848-as forradalom alkalmával a bácskai szerbek egy része fellázadt a szabadságharc ellen, felháborítva az akkori Dél-Magyarország csendjét és rendjét. Damjanich tábornok serege indult el Temesvárról, hogy lecsendesítse a szerbeket. Amint a honvédsereg átkelt a Tiszán, futótűzként terjedt el a hír, hogy nagyon szigorúan bünteti Damjanich a szerbeket, ami már előre nagy rémületet keltett a szerb falvakban. Akkor történt, hogy a sztapári bíró és egypár esküdt átjöttek Doroszlóra a községházához, hogy szóba álljanak a mi bírónkkal és az esküdtekkel. (Esküdteknek nevezték a község választott képviselőit.) – Te Sándor – szólt Mirkó, a sztapári bíró a mienkhez –, te már régóta ismersz engem és a sztapáriakat is, ugye? – Hát már van vagy 40 éve annak, amikor együtt legeltettük a lovakat a kocsiút mellett – mondta rá a mienk. – Hát akkor te tudsz majd mondani olyat, hogy mi, a sztapári szerbek bántottuk vagy egyszer is a doroszlói magyarokat? – Isten ments, sose, inkább segítettetek bennünket, ha úgy adódott. – Na, hát azért jöttem most hozzátok. Azt beszélik, hogy már itt van a közelben Damjanich tábornok serege. Azért jön, hogy megbüntesse a szerbeket, mert fellázadtak a magyarok ellen. Mi, ahogy ti is tudjátok, nem lázadtunk fel senki ellen, és nem bántottuk sem a magyarokat, sem másokat. Attól félünk azonban, hogy Damjanich ezt nem hiszi el nekünk, vagy meg sem kérdez minket, és a sztopáriakat úgy megbünteti és megkínozza, mint a többit. Most szólj hozzá te is, Sándor, jó lenne ez így valakinek, igazságos lenne egy békés falu megbüntetése? – Ez lenne a legrosszabb, Mirkó, ezt nem szabad megengedjük. Ha lehet valamit tenni, megteszünk mindent, hogy ez meg ne történjen. – Na, de mit és hogyan? – Hát, én arra gondolok, barátom – felelt rá Sándor, a mi bírónk –, hogy átmennénk mi is hozzátok, ha közeledik a sereg, és jótállásunkkal rábírnánk őket, hogy kerüljék el a falut. – Éppen erre gondoltunk mi is. Örülök, hogy még mindig egy húron pendül az eszünk, Sándor, mint annyiszor máskor. Ezek után megegyeztek abban, hogy amikor közeledik a sereg, a falu előtt fogják várni őket a két bíró és az esküdtek, és kijelentik Damjanichnak, hogy Sztapár a doroszlói magyarok védnöksége alatt áll, és felkérik a sereget, hogy kerülje el a falut. Egy demizson jó doroszlói borral szentelték meg az egyezséget. Nagyjából úgy történt minden, ahogy tervezték, de nem olyan egyszerűen, ahogy elképzelték.

(Folytatjuk)