Az öregasszony mindig estefelé, csordaváráskor jelent meg a falu főutcáján. Ünneplő, hosszú, bokáig érő, fekete rakott szoknyát viselt, fekete csipkével szegélyezett köténnyel takartan, fekete fejkendő volt a fején is, amely részben eltakarta a megmaradt hajkoronát, csak elől, a homlok fölött volt egy félholdnyi fehérség – holdkaréj –, mintha fehér pártát viselt volna.

Szép arcú, na­gyon szép asszony volt még így, idős korában is az öreg­asszony.

Ma­gas volt, sudár, sudáran karcsú, az arca ovális, és va­la­mi fur­csa, meg­fejt­he­tet­len, szelíd derű leng­te be, mint­ha csak ébren álmo­doz­na, mint­ha min­dig önfe­ledt lett vol­na. Önfe­ledt is volt, akik is­merték, tudták.

De vol­tak, akik nem is­merték. Azok csak csodálkoz­va nézték, ahogy estéről estére, fa­lu­si vi­szo­nyok közt már-már elegánsan, csor­daváráskor szin­te óramű pon­tossággal végig­megy a fa­lun, mint­ha ha­lott­ja len­ne, mint­ha csak a temp­lom­ba men­ne, mint­ha va­la­hol va­la­mi ha­laszt­ha­tat­lan dol­ga len­ne, mint­ha nála nélkül megállna az élet, és ezek azt kérdezték: – Mit ke­res az én estémben ez az öreg­asszony? Mit akar, mire fi­gyel­mez­tet, miért ront­ja el öregségével a nap­ja­i­mat?

De ő nem vett tu­domást erről.

Könnyedén ment, szin­te ke­cse­sen a ka­viccsal köve­zett úton, fe­szes tartással, s ha találko­zott va­la­ki­vel, nem ha­jolt meg, nem for­dult ol­dalt, szem­be, hátra, nem állt le beszélget­ni sem, csak méltóságtel­je­sen bic­cen­tett a fejével, akár egy fe­je­de­lem­asszony a tit­kos hódolójának, egy­szerű szépasszony az imádójának, hódoló köszöntésének, talán egy ki­csit fennkölten, talán egy ki­csit el­utasítóan, bár tartásában nem volt sem­mi gőg, csak méltóság, távolságtartó fölény. Össze is néztek so­kan gúnyo­san a háta mögött, sértet­ten vagy csúfondáros vi­gyor­ral az ar­cu­kon. És újra fel­tették a kérdést:

– Mit ke­res, mit akar a min­den­nap­ja­im­ban? Mire fi­gyel­mez­tet? Öregségére, a vénségre miért fi­gyel­mez­tet?

Per­sze ő nem vett tu­domást erről.

Meg­je­lent, és ment nap mint nap, mint aki ke­res va­la­mit, mint aki el­vesz­tett va­la­mit, va­la­mit, ami pótol­ha­tat­lan… Va­la­mit, örökre…

Akik is­merték, tudták: a múltját, s ben­ne önmagát ke­res­te min­den­nap és min­den­hol az öreg­asszony.

Forrás: eirodalom.ro