Két csontváz beszélget

Édes ellenségem, se földön, se égen
nem gondol már senki ránk,
nincs virágunk, nincs csíránk.

Rozsdás tüskedróton rángunk azon módon,
ahogy akkor is tettük,
egymás szívét átvertük.

Két pucér, üres fő, bús madárijesztő,
néha száll ránk a madár,
csontunkon húst nem talál.

Itt gránátvert, bús fák, otthon nyomorúság.
nálatok szegénység,
nálunk is szegénység.

Kik megmenekültek, házunkba beültek,
vén szülénket kiverik,
feleségünk ölelik.

Gazdag hattyupárnán, szegény porban, árván.
Éjjel hallom, szél susog,
karban sírnak koldusok.

Édes ellenségem, egyetlen testvérem,
vajjon hogyan végződött,
kettőnk közül ki győzött?