Amikor a zombori úton közeledett a magyar sereg előörse, a két bíró küldöttsége elállta az útjukat. – Maguk kicsodák, és mit akarnak? – szólt le a ló hátáról a kapitány, látva a közeledő kis embercsoportot. – Isten hozta magukat minálunk, tisztelt kapitány uram, Doroszló magyar lakossága és az itt levő Sztapár község szerb lakossága együttesen üdvözli Kossuth urunk katonáit. Az én nevem Kerekes Sándor, én vagyok a doroszlói bíró, ez pedig mellettem Vujanovici Mirkó, a sztapári bíró. Mellettünk vannak az esküdtek, akik velünk együtt képviselik ezt a két községet. – Köszönjük szépen az üdvözletüket. De nem értem, hogy miért jöttek kendek Doroszlóról ide, hogy üdvözöljenek bennünket, hisz az út úgyis odavezet bennünket! – Mi azért vagyunk itt, kegyelmes kapitány uram, hogy tudassuk Damjanich generális úrral, hogy Sztapár községét mi, a doroszlói magyarok védelmünkbe fogadtuk, és arra kérjük tisztelettel a kapitány urat is, hogy ne tegyenek semmi kárt ebben a faluban, és ha lehet, kerüljék el, mert itt nincsenek lázadók, és mi mindig békésen éltünk egymás mellett. – A szentségit neki, ezt csakugyan szépen mondta, bíró uram, jelenteni fogom a tábornok úrnak is, aki biztosan örülni fog ennek a jó hírnek. Addig pedig én magukat letartóztatom, és adok egy negyedórát, hogy kidobolják a faluban azt, hogyha az átvonuló sereget a faluban bármilyen sérelem éri, én kendteket itt, a falu szélén azonnal agyonlövetem. Parancsot teljesíteni. Az egyik sztapári esküdt engedélyt kapott arra, hogy értesítse a falut. Az előörs rövid pihenőt tartott, egy futár hátra lett küldve az ezredparancsnokhoz. Hamarosan megszólalt a dob a faluban, majd trappban indultak meg a huszárok a kocsiúton, átszelve a falu közepét, megállás nélkül. A két falu küldöttsége öt huszár őrizetére lett bízva azzal a paranccsal: hogyha lövést hallanak a faluban, azonnal lőjék le a foglyokat. Egy jó óra elteltével egy egész század vonult át a falun, anélkül, hogy bármilyen kellemetlenség történt volna. Így menekült meg Sztapár Damjanich generális bosszújától.
Kortyoltak egypárszor a házigazda nyújtotta törkölypálinkából, majd Jancsi folytatta az elbeszélését. – Hát innen indult az egész, ennek a folytatása lesz biztosan ez a mostani megbeszélés is a sztapáriakkal. Mert ilyen a sors. Nem gondolták akkor öregapáink, hogy 1918-ban a doroszlói bíró fogja kérni a sztapáriakat, hogy mentsék meg Doroszlót a duhajkodó szerbektől, pedig úgy történt. Most, amikor bejöttek a magyarok a Bácskába, megint átmentek a mieink Sztapárt megvédeni. Most látod te is, hogy a sztapári partizánok barátként akarnak bejönni Doroszlóra. Csodálkozom azon, hogy neked ezt még nem mesélte el senki. A doroszlóiak meg a sztapáriak mindig elmesélik a gyerekeiknek, az unokáiknak, mert most már ez a barátság kötelez bennünket.
Ezalatt a hídon is komoly tanácskozás folyt. A két „küldöttség” régi ismerősként üdvözölte egymást. Valamikor együtt szüretelték az epret a köves út mellett telepített eperfákról. A magyarul kezdett beszélgetés szerbre fordult. Jobban beszélték a magyarok a szerbet, mint a szerbek a magyart. – A kötelességünket jöttünk törleszteni, ezt akarjuk veletek megbeszélni. A bevezető beszélgetésből kitudódott, hogy vannak kisebb szerb partizán egységek, akik saját belátásuk szerint csak a bosszúállást tűzték ki, mint életcélt. Bozsidár a kérdésekre válaszolva elismerte, hogy egyes magyar falvakban elszabadult a pokol, ártatlan emberek is a bosszú áldozatai lettek. – Mi úgy terveztük, hogyha ti megbíztok bennünk, mi átvesszük a falut, mielőtt az idegenek ide érnének, és ha jönnek is, nem engedjük be őket a faluba. Jöhetnek közbe nehézségek is, de valami kockázatot kell vállaljunk mi is meg ti is – magyarázta Sztánkó a doroszlóiaknak. Az egyetértés megvolt, de a kivitelezés volt körülményes, mert a terveikről a parancsnokság nem tudott, és időbe telik, amíg megkapják hivatalosan is a kezdeményezés helybenhagyását.
Túl a hídon egy magányos kis házban töltötték el az éjszakát a sztapáriak, miközben a faluban már kora hajnaltól nagy volt a sürgés-forgás. A megegyezés szerint a tűzoltó laktanya előtt a doroszlóiak kupacba rakták a fegyvereiket, melléje egy zsákba az összes fellelhető muníciót. Az összehívott lakossággal Diósi a bíró beleegyezésével tudatta az előállt helyzetet, és a megegyezés lényegét. – Abban egyeztünk meg, hogy mi lerakjuk a fegyvert és a muníciót, kapnak tőlünk egy kocsit, amivel elviszik Sztapárra. A faluban nem marad csak Bozsidár meg Milán, hogy megvédjenek bennünket, ha kell, a parancs nélkül garázdálkodó partizánoktól addig, amíg a rendőrök meg fognak érkezni a faluba. A lakosság nagy többsége helyeselte a döntést, és megnyugodva ment haza, bízva a sztapáriak adott szavában. Jani olyan sok különleges eseménynek volt tanúja az elmúlt nap alatt, hogy teljesen kimerülve érkezett haza a délután folyamán. – Hát te nem tudtál hazajönni, Jani legalább ebédelni, már alig állsz a lábadon. – Igazad van, de mindig akkor történt valami, amikor haza akartam jönni. Vajon nálunk ez már a háború vége, hogy gondolod? – Én nagyon bízok benne. Ha bejönnek a szerb hatóságok, és nem lesz bántódásunk, akkor mondhatjuk azt, hogy mi is megnyertük a háborút. Nehezen aludt el, és Damjanich tábornok huszárjaival álmodott. – Még kitalált mesének is szép ez a történet, de mivel valódi történelmi események képezik az alapját, melynek az utolsó fejezete az én személyes részvételemmel fejeződött be, példának szolgálhatna az egész világnak – állapította meg Jani, ébredése után.

(Folytatjuk)