Cselényi László: Az asztal és a szék lába
Ahogy öregszem, úgy szaporodnak nálam a hétköznapi praktitkák. Így nevezik finoman, tapintatosan, tudományosan a babonát. Tegnap a feleségem szemüvegéből kihullott egy csavar. A kezében maradt az egyik szára. Amíg négykézláb kúszva átpásztáztam a fürdőszoba padlózatát, mint egy divatjamúlt, túlméretezett szkenner, addig a feleségem kezéből eltűnt a szemüvegszár is. Ha már lúd, legyen kövér! – visibálták ultrahangon a manók, és csúf vigyorral szanaszét futottak a zegzugos öreg házban.
Átnéztük a lakást – ötször. Együtt és külön-külön. Ott is, ahol meg sem fordultunk. Dá-dámm! – rikkantottam, és fellibbentettem a feleségem ágytakaróját. De hiába. Ott sem volt. Egymást is nézegettük sandán. Biztos a kezedbe adtam, s te tetted el valahová – próbálkozott a feleségem, és nézett szuggesztíven. Biztos, hogy nem! – mondtam olyan komolyan, mint katona az eskűt. Jaj, csak ne lennél mindenben olyan biztos – fohászkodott égnek emelt kezekkel az asszony.
Két óra tüzetes kutatás után mindketten tudtuk, hogy csak költözéskor fog előkerülni a szemüvegszár. Márpedig mi nem költözünk.
Aztán eszembe jutott, hogy a cseppet sem babonás anyám egyszer azt mondta, ha valamit végképp nem találsz, aminek márpedig ott kell lennie, akkor egy madzaggal hozzá kell kötni a szék lábát az asztal lábához. Emlékszel, egyszer már nálunk is bevált – mondtam vigyorogva. Emlékszem – kuncogott a feleségem.
Hát megtettem. És vajon, tovább kell keresni, vagy – kérdezte a feleségem … vagy csak úgy a szemünkbe ötlik. – fejeztem be. De akkor már a kezemben is volt a szemüveg szára. Ott volt, ahol álltunk. Az asztalon, a szemüvegéhez hasonló mintázatú kis terítőn, némiképp a tányér karimája alá csúszva. Heuréka-érzés és borzongás. És szinte egyszerre fogott el bennünket a mohóság és gondoltunk arra, hogy ha már ez egyszer ilyen pompásan működik, ennyire hatékony, akkor… akkor… hogyan lehetne univerzálisan hasznosítani? Vajon nem kellene a nemzetnek is a szék lábát a (nemzet) asztalához kötni? Hátha hirtelen megtalálná az elkallódott jogérzékét, a bujkáló demokráciaszeretetét.
Szerintem már sokan kötözgetnek odahaza, csak nem mondják. Én mindenesetre ott hagytam a madzagot.
Pusztai Péter rajza
2014. február 14. 19:36
Az enyves politikus kezekkel kellene kezdeni a lekötözést aztán jöhet a madzagod…..
2014. február 15. 07:55
Hát persze,a madzagot ott kell hagyni,hátha előkerül a csavar is.De akkor nem lenne túl tökéletes a nemzet?
2014. február 15. 08:50
Túl tökéletes?!!! Ne már… Legfeljebb korrekt…
2014. február 15. 10:02
Nem tud valaki valami jó, emlékezetkiesést provokáló gyógyszert? Beleőrültem a politikába.
2014. február 15. 10:12
Az még hagyján, de addig tartanod kell magad, hogy inkább a politikusok őrüljenek bele… Vagy már azok??!
2014. február 15. 12:04
Váltjuk a rendszert?
2014. február 15. 17:11
A politikusok nem látnak, nem hallanak sem engem, sem téged, sem mást, aki csak úgy egyszerűen él, világra születése folytán. Tehát, Gabi, tarthatjuk magunkat magunkért, ha tudjuk.
2014. február 15. 19:35
Van egy kedvenc könyvem: a képes szótár. Évek óta azt hittem, hogy levált és elvesztődött a gerince. Évek óta ott szomorkodott a könyvespolcon gerinc nélkül, kiálló ívekkel. Aztán egyszer, amikor annyira elkeseredtem, hogy hangulatváltozást csak a képes szótár fellapozgatásában reméltem, leemeltem a polcról. Hát, amint felütöttem a könyvet, észrevettem, hogy — könyvjelző gyanánt — benne áll a könyvgerinc. Nagyon megörvendtem ezek után, s tapasztaltam újfent, hogy a „Bildwörterbuch” nem vesztette el gyermekkorom óta szent meggyőződéssel hitt antidepresszáns varázserejét.