Tizenöt éve is elmúlt, hogy bizonyos időközönként átlépkedem az amerikai határt. Egyedi élmény a világon, de nem azok közül való, amire azt szoktuk mondani, kívánom, hogy mindenki megélhesse ezt. Bár, a szó pozitív jelentésében kívánom, hogy bárki, aki ide el akar jutni, eljuthasson, hogy elképzeléseit az Államokról alátámassza vagy épp szertefoszlassa.

Turistaként érkezve az ember nagy herce-hurcának, és még több megaláztatásnak van kitéve. Ez már a nagykövetségen, a vízum igénylésekor elkezdődik, és a visszatérő kérdésre adott válaszunk a kulcs Amerikába, pontosabban ezen dől el minden. Nem is annyira a válaszon, hisz az csak az lehet arra a kérdésre: „Utazásának célja?” , hogy látogatás, esetenként nyaralás… Sokkal fontosabb, hogyan és milyen milyen arckifejezéssel mondja ezt az ember a vallatójának, legyen az követségi alkalmazott vagy épp bevándorlási tiszt a Kennedyn. Félreértés ne essék, a bevándorlási tiszt nem csak bevándorlókkal érintkezik, ők az amerikai határrendészek, akik minden belépőt kikérdeznek, hogy eldönthessék, beengedik-e vagy hazaküldik-e az első géppel oda, ahonnan jött.

Ezek a fickók nagy számítógép-rendszerbe bámulva tanulmányozzák adatainkat, miközben ujjlenyomatot vesznek és retina-fotót készítenek minden egyes belépésnél. Tévhit, hogy ezt csak a látogatókkal teszik meg. Sokan nem is gondolnák, hogy az amerikaiak is ugyanezen a szűrésen mennek keresztül, és jobbára a feltett kérdések is ugyanazok. A számítógépben minden adat megvan már, amit a látogató a nagykövetségen, vagy újabban már az online belépés-igénylésen magáról megad. Ugyanoda van betöltve az információ, amit a légitársaság, esetenként hajótársaság, utazási iroda leszed az emberekről kötelezőleg, legalább 72 órával a beutazás előtt. És ugyanezeket az adatokat ellenőrízendő kérdezik meg sokszor ugyanazt az emberektől a beléptetéskor is a tisztek.

Nem véletlen, hogy például aki csak menetjegyet vált egy légitársaságnál az Egyesült Államokba, a legtöbb esetben nem tud otthonról becsekkolni a járatára, sokszor azok sem, akik megváltották a menettérti jegyet sem, ugyanis a légitársaságot nagy bírságok terhelik, amennyiben az utasukat visszautasítják beléptetéskor, sőt, őket terheli a szállítás díja is a büntetésen túl. Így aztán óvatosan kezelik a dolgot, és jobbára csak személyesen engedélyezik az utasfelvételt vagy a beszállókártya átvételét az utasnak, és csakis a beutazási dokumentumaik, engedélyeik, vízumjaik alapos áttekintése után.

Sok évet dolgoztam amerikai járatok földi kiszolgálásán a TAROM-nál, és biza előfordult, hogy a Montreál érintésével New Yorkba tartó gépen koreai utasok megették az útleveleiket a 8 órás úton. Szatmáron még megvolt, Kanadába érve már nem. Igaz, nem is számítottak rá, hogy ott ellenőrzés lesz, mi meg nem mondhattuk ezt el utasainknak, akik az egy órás kanadai megálló ideje alatt nem hagyhatták el sok esetben az ülőhelyeiket sem, és fegyveres tisztek álltak a gép ajtajában, miközben bevándorlási tisztek lepték el a gépet, hogy az Amerikába tartó tranzit utasok dokumentumait mégegyszer átvizsgálják, nehogy valaki illetéktelenül kerüljön amerikai felségterületre. Annak idején a jelenlegi (és sokat vitatott) korrupt elnök Traian Basescu minisztersége idején sikerült a román diplomáciának eljárnia azt, hogy a román nemzeti légitársaság egyáltalán letehesse a kerekét kanadai területre, ott is csak Montreál jöhetett szóba – míg a magyar zászlóshajó, a Malév vidáman közlekedhetett Torontóba heti többször is, éveken át, mindaddig, amíg az illegálisan kinn maradó hamis és nem hamis magyar útleveles utasok alá nem aknázták ezt a felbecsülhetetlen privilégiumot azzal, hogy menedékjogért folyamodtak a kanadai hatóságokhoz cigány- és melegüldözés címén jobbára. (Értendő ez nem cigány és nem meleg emberekre is, akik valahonnan beszereztek magyar útlevelet, vagy valóban magyarok voltak, és akik vállalták a „cigányságot” vagy a „buziságot” csak azért, hogy Kanadában telepedhessenek le… Micsoda üzlet volt ez a kilencvenes évek végén! És hány ismerősünk, barátunk került így ki Kanadába!….)

A TAROM tehát a légitársaság és a román civil repülés történetében először 1998-ban betehette lábát Kanadába, és mivel szegényes volt a flotta, azon belül is a középtávú járatokra tervezett, ám hosszútávúra konvertált Airbus A310-esek voltak a társaság egyetlen lehetősége élni ezzel a diplomáciai sikerrel , csakis úgy tudtuk megoldani, hogy a gépek Bukarestből jövet Szatmáron is leszálltak – így volt Szatmárnak New York és Chicago mellett két éven át kanadai közvetlen járata – onnan pedig megállás nélkül repült a gép Montreálba majd onnan a Nagy Almába vagy a szeles városba. A koreai pajtások pedig az Államokba akartak jutni, majd kinn ragadni és menekült státuszt kérni. Ha Amerikába lépésükkor nem tudják visszakövetni, honnan származnak, akkor nagy eséllyel benn maradhatnak, persze, hosszas kivizsgálások, tárgyalások sorozata várt akkoriban ezekre, sok esetben azonban sikeresen megkaphatták a menekült státuszt. Példaként a kubaiakat említeném meg, akik tömegesen érkeztek Dél-Floridába mindenféle tákolmányon. A Coast Guard szerepe pedig az, hogy elkapják őket még út közben, mert akkor visszatoloncolhatják az illegális bevándorlókat, de ha már földet értek, egyéb elbírálás alá esnek. Ugyanez volt akkoriban a helyzet a mexikói határon is, ahol, ha valaki átjutott a Rio Granden, akkor már kicsit fellélegezhetett, egy lépéssel közelebb került álmai megvalósulásához (ki gondolná, hogy egy 1976-ban kiadott slágerében, a Fernandoban erről énekel az ABBA…) Ugyanilyen történeteket bármelyikünk hallhatott vagy épp megélhetett a nyolcvanas években odahaza, amikor ezerszám menekültek a zöldhatáron ismerőseink, rokonaink az akkor nyugatnak számító Magyarországra is… És hány éven át tette torokszorítóvá a lövöldözés tompa zaja az óvári vagy nagypeleski borozós estéket… A koreaiak terve tehát az volt, hogy ne legyen nyoma állampolgárságuknak, és menekült státuszt szerezzenek Amerikában. Igen ám, de a gép Kanadában landolt előbb, és az amerikai határrendészek kiszúrták őket, és leszedték a gépről. Amellett, hogy a TAROMot akkor tizenkétezer dollárra bírságolták meg az illegális bevándorlókért, akik nem tudtak semmiféle okmányt felmutatni (hiszen megették azokat, mint később, a tárgyaláson kiderült, és miután személyesen kerestem elő az útleveleik fénymásolatát az archívumunkból, amit minden esetben elmentettünk a saját védelmünkben), viszont a kanadai törvények megengedték, hogy minekutána eljutottak Kanadába, folyamodhassanak menekült státuszért.

Amerikába érkezéskor az úgynevezett „emberfolyamot” úgy igyekeznek megtervezni a reptereken, hogy a gépből egy hermetikusan elzárt és felügyelt folyosó rendszeren, akár még az illemhelyek kiiktatásával is egyenesen, és a legrövidebb úton a bevándorlási nagyterembe vezessék, ahol aztán szakosodnak a sorok: van a látogató-sor, a másik az amerikai állampolgároknak és lakosoknak, van egy a légiszemélyzetnek és újabban az automatikus beléptető is – ezek gépek, amelyek kiiktatják az életünkből a tisztekkel való találkozást és beszélgetést. Ez utóbbit a sűrűn utazók vehetik igénybe, persze, ahhoz, hogy valaki a könnyített beléptetést vehesse igénybe, alapos átvilágításon kell, hogy keresztülessen, interjúkon és elbírálási folyamaton. Éveken át, amíg turistaként érkeztem, mindig rettegtem, hogy megfelelő hanglejtéssel és mimikával mondom-e a válaszom az „Utazásának célja?” kérdésre. A bevándorlási tisztek feladata pedig megnehezíteni a dolgot, és a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozni a beutazót.Miután kitapasztaltam a bevándorlásiak barátságtalanságát, azt hittem, a helyzet másként lesz, ha nem látogatóként érkezem az országba. Amikor azonban bevándorlási paksamétámmal toporogtam a nagy hallban, rá kellett döbbennem, tévedtem.

A – természetesen, fekete – sorrendező kismunkás rámrivallt, álljak csak be a hosszú látogató sorba, semmi keresnivalóm nincs az amerikai lakosok közt.

– Még nem vagy amerikai lakos – vicsorogta fehér lapátfogaival, hangsúlyosan nyomatékosítva a „még”-et, mintha akár rajta is múlhatna életem további alakulása. És nemkülönben a bevándorlási tiszt is, aki emlékeim szerint portorikói volt, ő sem igyekezett kellemessé tenni azt a belépést az országba. Nem győzte eleget és minden formában újra és újra megkérdezni: minek jöttem ide, mi a fenét akarok itt, miért nem volt jó nekem ott, ahol eddig voltam… Flegmán lökdöste ide-oda az asztalán az útlevelemet és az irataimat, néha a fejét csóválta, majd unottan szó szerint bezavart egy alulvilágított irodába, hogy ott várjak mozdulatlanul. Nem frissen érkezett amerikainak éreztem magam, akinek a követségen mindenféle hurráoptimista welkamcuccot nyomtak a pakkjába, hanem mintha bűnöző lennék, s mint azok, akik a szutykos, kommunista vallatószobára emlékeztető irodában egy másik sarokban ültek. Turbános, szakállas férfiak, nyilván muzulmánok és feleségeik, gyermekek. És sok zsák körülöttük: poggyászuk a nagyvilágba. Félóra múltán jött be a portorikói, egy fejlendítéssel jelezte, lépjek közelebb az asztalához. Unottan hajigálta ismét irataimat, mammogott rosszallóan, mintha fájdalmasan érintené érkezésem, sőt, kifejezetten gyűlölettel és undorral kezelt.

– Ide a kezed! – vakkantotta, mint egy bűnözőnek, és erőteljesen belenyomta sorra az ujjaimat fekete tusba, és levette ujjlenyomataimat.

– Nesze! – mondta, mikor végeztünk, és egy darab konyhai kéztörlőt lökött oda nekem.

– Kifelé! – mordult rám, és a kijárat felé intett – Elmehet! – mondta, mintha kétséges lett volna a szabadlábon való távozásom előtte – Majd gondoskodok róla, hogy a papírjai eljussanak a megfelelő helyre, postán kap majd értesítést, ha elkészültek az amerikai okmányai.

Hogy mennyire vett gondoskodása oltalma alá, nem teljesen világos, hiszen a letelepedési kártyám megjött ugyan, de a munkavállaláshoz szükséges irataim elkallódtak, és hónapokon keresztül semmit sem tehettek értem a hatóságok, mígnem a kötelező kivárási idő leteltével újból be nem adtam a szükséges irataimat kérvényezendő ügyem újrakezdését. Pedig én legális bevándorlási engedéllyel hagytam el a bukaresti nagykövetséget, szembesülnöm kellett – akkor már nem is első ízben – hogy az amerikai valóság távolról sem az, amilyennek láttatni próbálják (s mi meg el is hisszük).

Azóta öt év telt el, és tucatszor is beléptem már az országba. De a beléptetési frász semmit sem változott. Igaz, mostmár vissza nem küldhetnek, hisz papíron legalábbis ez a hazám. Nem is vennék jónéven, ha a „honnan jön?” kérdésre azt mondanám, hogy hazulról, mert akkor felvilágosítanának, hogy ez ITT a hazám, és ha nem így látom, nem késő visszamenni oda, ahol otthon érzem magam. De mondom, elkerülendő a felesleges szóváltásokat, az ember inkább semmiségeket mond, mert itt mindenhol az kell. Semmiségeket mondani. Vissza sehova nem küldhetnek már, csak kellemetlenkedhetnek. Márpedig, ha valaki annyit jön-megy, mint én, akkor igyekszik egyszerűvé tenni ezt a procedúrát.

És ott álltam tegnap délután is a bevándorlási tiszt színe előtt, aki persze, egy szigorú tekintetű fekete pasas volt. És megkérdezte:

– Utazásának célja?….

Az ember azt hinné sok éves tapasztalata alapján, hogy ha egyszer itt él már, nem fogják ezt a kérdést feltenni, és máris turistaként kezdtem agyalni a válaszomon, pontosabban a hanglejtésen.

– Látogatás…

Persze, ha látogatóként egyfajta jelentése van a válasznak, akkor amerikaiként teljesen más. Hisz itt a kérdés nem azt fedi, mi az Amerikába utazásom célja, mint ahogy nekem első hallásra ez ugrott be, hanem hogy mi a fenének utazgatok én olyan vad helyekre, amikor itt milyen jó lehetne nekem. Ugyanaz a kérdés. Ugyanaz a válasz. Sok-sok éve, sokféle különböző státuszban. Mindig ugyanaz. Csak a hanglejtés más. Csak néha fáradt az ember egy hosszú út után, lehet a füle is cseng, vagy teljesen be van még dugulva, és zúg a feje vagy éppen allergiaroham után van a repülőn benyalt kaja miatt. Bármi megeshet, és a hangsúly már nem olyan, amilyen kell.

Megérett bennem, hogy összeszorítom a fogam, és végigcsinálom az átvilágítást az automatikus beléptetésre. Én már senkivel nem akarok semmiféle hanglejtéssel beszélni semmiségekről. És kész.

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ