Az őrmester engedélyt akart kérni Péterváradról. – Sajnos, nem működik a telefon, én is tőlük akartam kérni segítséget, de nem sikerült – jelentette ki az őrnagy. – Én írott parancsot adok ki magának, az emberekért én vállalom a felelősséget. Nincs más szabad ember a környéken. – Tíz önkéntesre van szüksége az őrnagy elvtársnak, kérem, jelentkezzenek – szólította fel hangosan az újdonsült partizánokat az őrmester előbb szerbül, majd tört magyarsággal ismételve. Az első felszólításra nem jelentkezett senki. – Csak egy rövid katonai akcióról van szó, azután mennek tovább a brigádhoz – szólalt meg újból az őrmester. Mivel legtöbben nem hallották jól, vagy nem értették meg eléggé a parancsnokok beszédjéből, hogy miért van szükség rájuk, nem akartak jelentkezni. Jani sem értette meg jól a beszédjüket, de arra gondolva, hogyha jelentkezik, egyelőre itt marad a Bácskában, nem kell átmenjen a Dunán, kilépett a sorból, utána még vagy huszan jelentkeztek. A formaságok elintézése után az őrnagy átvette az önkéntesek parancsnokságát. Egyiküknek sem volt közülük jugoszláv katonai rangja. Ketten a magyar hadseregben kaptak csillagot. Az őrnagy azonban Janit nevezte ki parancsnoknak, valamilyen oknál fogva többre értékelte a románoknál szerzett rangot.
Az állomásőrség 15 katonából állt egy fiatal őrmester parancsnoksága alatt. Az őrnaggyal együtt kidolgozták a rejtőzködve kóborló alakulat megsemmisítését. Négy partizán folytatta a járőrözést és lesben állást a vasút veszélyeztetett részén, az őrmester meg húsz emberrel elindult abba az irányba, ahol a németeket megfigyelték még a kora reggeli órákban. A vasút mellett mentek egészen a város széléig, ahol az állomásőrség emberei átmentek a vasút másik oldalára. Jani emberei az őrmester utasítására kerten keresztül, bujkálva léptek be a legszélső sarokház udvarába, ahol meghúzódtak a kerítés árnyékában. A ház előtt sima legelő terült el, csak itt-ott árnyékolta be egypár magas jegenye. A háziak azt állították, hogy nem láttak semmi gyanúsat napközben a környéken. Ketten, Jani és az őrmester, többet csúszva, mint mászva, fellopakodtak a közelben levő, elhagyatott vasúti őrházba, odarendelve a másik szakasz parancsnokát is. Sokáig figyelték a terepet messzelátóval, eredmény nélkül. – Egy fél óra múlva indulunk, a tervünk a következő: te, Vukner továbbméssz előre egészen a legelő széléig, átmentek a kukoricába. A diófa irányába, a kukoricaföld másik oldalán hagyod az aknavetőt, hét embert pedig tíz-húsz lépésre egymástól fedezékbe helyezel. Tüzelni csak biztos célpontokra szabad, miután én kilövöm a rakétát. Addig csak akkor tüzeltek, ha megtámadnak benneteket. Te, Puskás itt maradsz pontosan 4 óráig, akkor veszed az embereid, és lopakodva a kertek alatt áthozod őket az utca másik végére. Onnan indulunk a messzelátóval jól látható szomorúfűz irányába. Ahhoz, hogy ezt a 4 km-t megtegyük bujdosva, kell 90 perc, tehát fél hatkor elfoglaljuk az állásainkat. Tehát fél hatra a te embereid is el kell hogy foglalják a helyüket. A sárga rakéta tüzelést jelent, de csak célpontokra, a zöld előnyomulást az ellenség irányába, a piros visszavonulást ide, a vasúti őrház alá. Habár Jani nagyjából megértette a tervet, a parancsnok neki magyarul is előadta. A további megfigyelés sem hozott semmi eredményt. – Ezek nem is fognak mozogni, amíg be nem sötétedik – jegyezte meg Vukner, amikor elváltak. Répaföldön, majd letört kukoricaföldön, ahol a szár még nem volt levágva, kúsztak, bújtak az újdonsült partizánok. Először néztek szembe az igazi háborúval. 4-5 m távolság választotta el őket egymástól, amikor megpillantották előttük a nagy, terebélyes szomorúfűzfát, egy búzatarló közepén. A jobb oldalon üres szántóföldek terültek el pár száz méter távolságban, utána pedig egy tanya piros teteje látszott ki a még lombos fák közül. Gémeskút ágaskodott az udvarban, körülötte egypár legelésző kecske. A bal oldalon, a vasút irányában számtalan kisebb- nagyobb, talpon álló kukoricaszárral betakart területek zárták le a kilátást. – Itt kell hogy legyenek valahol. Reggel óta nem mozdultak, de naplemente előtt biztos elindulnak – jelentette ki az őrmester. – Kérdezd meg az embereidet, hogy van-e közöttük olyan, aki elvállalja, hogy hason csúszva megtegye ezt a 400 m-t a tanyáig. Ketten jelentkeztek. Az volt az utasításuk, hogy a lakosságot küldjék el legalább 1 km-re a tanyától. ők építsenek fedezéket észrevétlenül az udvarban, mert biztos figyelik a németek a tanyát. Szürkületkor jöjjenek ki, és legalább 50 m-re a tanyától ássák le magukat. Ne lőjenek, csak akkor, ha a németek már elhaladtak mellettük, akkor támadják hátba őket. A vasút felől hallatszott egypár lövés, majd csend lett. Vörösen izzott a nap, mielőtt eltűnt a láthatáron, de jól lehetett látni a távolban megjelent három német katonát. Nagy távolságra egymástól, gyorsan átvágva a nyílt területen közeledtek a szomorúfűz irányába. Már csak 4-500 m választotta el őket Janiéktól, amikor a hátuk mögött az egyik kukoricásból előlépett egy 30-40 személyből álló német csapat. Amikor a puskák lőtávolságába értek, felröppent a zöld rakéta jelezve Vukneréknek az előnyomulást, hogy oldalból indítsák meg a támadást. Az előőrsök levágódtak a földre, és nem mozdultak, de a főcsapat irányából egy gépfegyver sűrű sorozatokban elkezdte lőni a rakétakilövés helyét, hogy fedezze az embereket a nyílt terepen, amíg elérték a szemben levő kukoricatáblát. Egy rövid ideig újból beállt a csend, de csak rövid időre, mert megszólalt Vuknerék aknavetője, utána pedig lángok csaptak fel onnan, ahol éppen a menekülő csapat keresett menedéket. Most már a gépfegyver dühös ropogása mellett megannyi kézifegyver ontatta a tüzet a csatatér minden zugából. Az aknavető több helyen felgyújtotta a kukoricaszárat.

(Folytatjuk)