A nap utolsó sugarai gyenge világosságot szolgáltattak a hadakozóknak, de az égő kukoricaszár fényénél jól láthatóan megjelent egy puskacső és rajta egy fehér zászló. A lövöldözés leállt. – Tud valaki közületek németül? – Én elég jól beszélek – jelentkezett egy hodzsáki magyar. – Puskás, ti ketten elmentek hozzájuk. Kaposi, aki tud németül, megy elöl valami fehér ronggyal a puskáján, te pedig 15 lépéssel mögötte. Megálltok 30 lépéssel a kukoricás előtt, és parancsot adtok nekik, hogy jöjjenek ki fegyverek és hátizsák nélkül. Ahogy jönnek ki, egyenként indítsátok el őket ide, a szomorúfűz irányába, ezt elég jól lehet látni a sötétben is. – Ha ránk lőnek, mit csinálunk? – kérdezte Kaposi Janitól, amikor elindultak. – Mindenki akkor azt csinál, amit akar, ha még szuszog. Átvették a foglyokat minden incidens nélkül, látszott rajtuk, hogy már nincs kedvük harcolni. Az egyik fogolytiszt megkérdezte a parancsnokot, hogyha nem lövik le őket, adjon ivóvizet a legénységnek, mert le vannak gyengülve. Három foglyot küldött el az őrmester vízért, addig a meggyújtott kukoricaszár világossága mellett átkutatták a foglyokat, és összeszámolták őket. 34 német katona, 2 tiszt és 3 horvát usztasa egészítette ki a fogolytábort. Vukner osztaga azt a parancsot kapta, hogy húsz lépéssel a konvoj mögött, félkörben felsorakozva kövesse a konvojt. – A sötétség csalóka – jegyezte meg a parancsnokuk –, minden megtörténhet ilyenkor, ha nem vagyunk felkészülve. Késő este volt, amikor a foglyokat átadták az újvidéki német fogolytáborban. Az őrmester megdicsérte a Petőfi-partizánokat az őrnagy elvtárs előtt is, mielőtt elváltak. Nem volt egy sem megsebesülve a partizánok közül. A foglyok között több sebesült volt és egy halott, aki akkor ott maradt a csata helyén. Mielőtt elindult reggel a péterváradi vonat, megjelent megint az őrnagy, az állomásparancsnok. A román káplárt hívatta. Elmondta Janinak, hogy az usztasákat nem akarja befogadni a lágerparancsnok, mert ezeknek van egy másik usztasa fogolytáboruk Apatinban. – Én terád bízom azokat a foglyokat, hogy vidd el őket Apatinba, mert látod te is, hogy itt kevés emberünk van, és sok vészes helyzet adódik. Örömmel vette az új parancsot, irtózott átmenni a Dunán oda, ahol még javában folytak a harcok. Hivatalos parancsot kapott, rajta a nagy vörös csillagos pecséttel, az állomásparancsnok aláírásával. Öröme hamar elszállt azonban az úton. Már az első állomáson egy partizán nyitott be a rekeszbe. Amikor felismerte az usztasákat, egyből haragra lobbant. – Miért nem lőtted le őket, hogy tudsz velük egy rekeszben utazni? – Parancsot teljesítek, bajtárs! – Csinálok én a te parancsodra, az első állomáson lelövöm őket, és ledobom a dögöket a vonatról! Ez vagy bolond vagy részeg – állapította meg Jani. – Ha ráhagyom, ki tudja, milyen bolondságot csinál… Felugrott az ülésről, a németektől örökölt géppisztoly csövét a mellére nyomta az oktalankodónak, és kibiztosította a ravaszt. – Ugorj fel, és pucolj ki innen, mert ha nem, szitát csinálok belőled. Egy kicsit harapta a szerb szavakat, de a rakoncátlankodó partizán megértette. Úgy iszkolt kifelé a rekeszből, hogy hátra sem nézett. A további utazás során fegyvereseket már nem engedett be a rekeszbe. Asszonyokat, gyerekeket tessékelt be a zsúfolt folyosóról, hogy mindig foglaltak legyenek a helyek. Az egyik állomáson, ahol főtt ételt osztottak a katonáknak és a rászoruló utasoknak, kiszállt a foglyokkal ebédelni. A foglyokat a peronon a fal mellé állította, az ételkiosztó közelébe, és beállt a sorba. Amikor az elosztó szakács elé került, 4 porciót kért, mutatva a szíj és gomb nélküli nadrágjukba kapaszkodó usztasákra. Csak egy porciót adott neki a szakács a bablevesből, és kijelentette, hogy az usztasáknak nem jár partizán leves. Felmutatta az újvidéki nagypecsétes parancsát is úgy a szakácsnak, mint a sorban álló partizánoknak, de ételt nem akartak neki adni. A hangoskodók a szakács pártját fogták, a többiek hallgattak, kíváncsian szemlélve a civakodást. A sor végéről valaki bekiabált: – Mindjárt kapnak egypár puskagolyót, és akkor már nem kell nekik a bableves. Odaszólt a közelben álldogáló karszalagos állomásőrnek, nyugalmat erőltetve felzaklatott idegeire: – őrség, hívjad a parancsnokot, mert itt nagy baj van! Egypáran körülfogták a szolgálatos állomásőrt, és megtiltották neki, hogy értesítse a parancsnokot. Mások őt vették körül, követelve, hogy vegye el a csajkáját, és ne akadályozza tovább az étel kiosztását. – Ha itt hagyom a foglyokat, és elmegyek keresni a parancsnokot, ezek biztos ellopják őket, de lehet, hogy akkor sem bírom őket visszavinni a vonatra, ha éhen hagyom őket – latolgatta az esélyeit Jani. Érezte, hogy az egész teste megremegett a félelemtől. A vonaton alkalmazott taktika sikere jutott az eszébe. Lassan megfordult, és átnyújtotta az ételt a következő sorban állónak, úgy intézve, hogy közelebb kerüljön a szakácshoz, aki a mellén összefont karokkal, ragyogó elégedettséggel szemlélte az eseményeket. Ügyes, gyors mozgással lekapta fegyverét a válláról, és belenyomta a szakács hasába a csövét. Hallatszott közben a kattanás is, amikor kinyitotta a ravaszbiztosítékot. – Ha valaki megmozdul a közelemben, a szakács meghal – kiáltotta dühösen, elpirosodó arccal és kidülledt, figyelő szemekkel. A szakács arca fehér lett, a puskán keresztül érezte teste remegését. Csend lett a peronon, még a távolabb állók is megmeredtek. Kihasználva a meglepetést, mindjárt ráparancsolt a két edényöblögető lányra, hogy vigyenek három porció ételt a foglyoknak. Ijedten kapkodva vitték az ételt, egy-egy darab kenyeret is téve a csajka mellé.

(Folytatjuk)