Parlament a gyerekszobában

…Háború és forradalom, az első világháború és 1918 fakad fel, évek kavarognak, arcok fordulnak felém, lassan szétválnak a képek, igen, ez előbb volt, az meg valamivel később. Ne is Károlyival kezdjük, türelem! A Duna utcában lakunk, kilencéves vagyok, apámat kísérem a városba, szemközt a pozsonyi várrom négy saroktornya, mindegyiken győzelmi lobogó: két császári és két királyi. Istenem, mire is gondoltam? Olvasmányaimra? Egy képesalbumra? Anyám hazafias meséire? Bátorságra kaptam, s odaszóltam apámnak:
— Miért ott az a két zászló?
— A gorlicei áttörést ünnepeljük — magyarázta apám, természetesen németül, lévén k.u.k. katonatiszt, de hozzátette: — Vak vagy? ott négy zászló van!
Na, erre vártam, s fölényesen kilöktem:
— Én csak kettőt látok!
Apám most értette meg, hogy a fekete-sárgát én nem vagyok hajlandó észrevenni, s kardja hüvelyével (kilógott a szürke mundérja alól) rácsapott a lábamra. Hős voltam! Szenvedtem Aradért és a száműzött Kossuthért! Mondhatnám, boldogság fogott el, s megsajnáltam apámat, aki keserűen mormolt valamit kunkori bajusza alatt. Többet erre nem tértünk ki. Apám számokkal, katonai építészettel, csöndes idejében sakkal, csillagászattal és kedves Heinéjével foglalkozott, mi gyerekek anyánkra maradtunk.
Ez a gorlicei áttörés, az osztrák—magyar hadak galíciai térfoglalása még 1915-ben történt, gyertyák gyúltak az ablakokban, zászlódísz, katonazene, de hát hamar füstbe ment a hadi dicsőség, jött a kukoricakenyér, sebesültekkel teltek meg az iskolák, fülemben egymást követi a végzetes hadi jelképsor: Marne, Verdun, Doberdo, Isonzó, Piave .. . Aztán daloltak a katonák az utcán, s már nem a frontot ünnepeltük, hanem a forradalmat. Az acéltükör mélyén gyermekszoba. Nem a mienk, hanem a város első ügyvédjénél vagyunk, Jankovics Marcell 48-as párti képviselőnél, aki neves alpinista és romantikus novellaíró. Az ő fia, ugyancsak Marci, hívott meg többünket osztálytársai közül lázas titokzatossággal. Immár 1918 ősze, tizenkettedik évemet töltöttem be.
Itt a puha szőnyegre is letelepedhettünk, csodáatos emlék. Mi voltunk a parlament, Marci maga Károlyi Mihály. Az alispán fia, Vermes Józsi talán Hock Jánost játszotta. Nekem Lovászy Márton szerepe jutott, s Wekerle miniszterelnök felé oda is ordítottam:
— Ántántbarátok vagyunk!
Az öreg Marci bácsi megölelt minket, római régi pénzeket kaptunk ajándékba, s azzal a tudattal mentünk haza, hogy valamit mi is érünk a történelemben, kikiáltva abban a Csáky téri gyermekszobában a köztársaságot.
Az izgalmas játék nagyanyámnál folytatódott, a Károlyfalvi út fölé emelkedő kertben, magasan a Duna fölött. Országosdit játszottunk ott is, detronizálva a Habsburgokat, zöld csillag lett köztársaságunk címere, magunk készítette fapajzsokon díszelgett vörös mezőben. Ekkor indítottam el életem első újságját, Hazafiak Lapja volt a címe, négyrétre összehajtogatott ív-papíron kézírással készült, anyánk volt az előfizető. Első köztársasági munkánk a mosóteknőből lefolyó szappanos víz árkának mérnöki szabályozása volt. Nagyanyánk habos kávéval fizetett érte, ő is felszabadult, osztrák dragonyostiszt özvegye lévén csak most idézhette nyíltan gyermekkorából szabadságharcos honvéd apja történetét…

Forrás: Balogh Edgár: Acéltükör mélye. Félszáz igaz történet. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982

1. Máriás József:
   2014. február 21. 07:53

   E pár sor nemcsak a történelmi korra, hanem a kedves tanári arcra is emlékeztet. Publicisztikája pályánk műfaji példájaként élt előttünk.