A háború és az állatok

Sohasem felejtem el a konstantinápolyi kutyák bús álldogálását és megrögzötten szomorú tekintetét. Amióta ott jártam, már nincsenek; a mindent reformáló új török régime a kutya-falkákat is elpusztította. Éhenhaltak a napsugaras, azúrkék párában fürdő gyönyörű Prinkipo szigetén, ahová elszállították őket az új kor parancsára.
Csak most vetődött fel elibém újra ezeknek a farkasformájú „köpek”-eknek felejthetetlen emléke, amikor a háború lángjától felperzselt vidékeken az állatok szocializálódásának, az alkalmazkodásnak néhány megkapó epizódját látjuk. Az embert kiverik meleg, csöndes, virágos otthonából az ellenséges hadak, vagy a rémület. Az állat, amelyik évezredek óta az emberhez csatlakozott s az ember segítségével tartotta fenn életét, egyedül marad az elhagyott házakban s bezárt udvarokban…

De Amicis „Constantinapoli” című kötetében gyönyörűen megírta a konstantinápolyi kutyák társas életét. Oly sokan voltak s oly kevés volt az élelmük, hogy csak falkákba verődve tarthatták fenn magukat. A hulladékon falkákban harcoltak s az egyik falkához tartozó eb sohasem pártolt át a másik falkába, inkább éhen veszett… Flandriában, a most folyó háborúban, az összelőtt, felperzselt kis városkákban, amikor a német katonaság bevonult, sok-sok gazdátlan kutyát talált. A fajkutyáknak még csak akadt gazdája, de a lesoványodott, csúf kóbor ebek étlen-szomjan ődöngtek, amíg egyszerre, valami ősi ösztön ébredt fel bennük, falkába verődtek s mint a farkasok csatangolták be a vidéket élelem után kutatva s kisebb vadra lesve. Milyen archaikus összeomlások állhatták be hirtelen az állati ösztön legeslegmélyén, hogy az ősidőkalkalmazkodása egyszerre felötlött bennük.

A lövészárkok körül mindig akadnak kutyák, így volt ez Sabác ostrománál, Sevarice és Pricsinovics között, a szerb és magyar lövészárkok lakói csavargó kutyákkal küldözték át egymáshoz az üzeneteket. A kutyák hűségesen közvetítették a levelezést, minden politikai érzék és faji gyűlölet nélkül, annak a lövészároknak adva az előnyt, ahonnét csalogatóbb ételszag áradt.

A kutya alkalmazkodására jellemző az a pici epizód is, amit egyik magyar haditudósító mesél el a meghódított Macsvából küldött levelében. Reggel, amikor végigfutott az autójuk egy-egy elhagyott szerb községen, a kutyák a kapuk előtt ültek s farkukat a lábuk közé húzva szomorúan nézték őket. Meg se vakkantak. Estefelé már visszatért az elmenekült lakosság a falvakba. A kihalt házakbán, udvarokon újra élet derengett s mikor az autó ugyanazon az úton visszajött, ahol reggel előrehaladt, a kutyák dühösen megugatták őket. Otthon volt már a gazda. A társadalmi rend helyreállt. A kutya ezt megérezte.

A Daily Mail írta meg, hogy a francia csapatok elfogtak hat kutyát, amelyeket a németek felderítő szolgálatra használtak, A kutyákat arra tanították be, hogy amikor piros nadrágot látnak, ugassanak. A kutyákat a németek elengedték a francia falvak felé s mikor a kutyák a pirosnadrágos francia katonákat közeledni látták, dühösen ugatni kezdtek s visszafutottak a német csapatok felé.

Egy német egészségügyi katona így referált az egészségügyi csapatoknál alkalmazott kutyákról:
„Megérkeztünk hadtestünk főparancsnokságához, ahol beosztottak bennünket a kutyákkal együtt. Estefelé elértük a csatateret. A kutyák, bár ki voltak merülve, izgalomtól remegve indultak előre. Muszáj volt az állatokat pórázon vezetni, mert csak négyszáz méternyire voltunk a franciáktól. Tren, az egyik kutyám rövid idő alatt öt súlyos és két könnyebb sebesültet talált. Sohasem találtuk volna meg ezeket a szerencsétleneket a kutyák nélkül. A kutyák még a legnagyobb gránáttűzben is lázasan működtek. Stalling tanácsos, a kutyák felhasználásának sürgetője állítja, hogy a kutyák a nagy csaták után minden éjszaka ezer sebesültet mentenek meg.”

Milyen megkapó a kis ,,Oroszka” története, melyet a Zeit egyik harctéri tárcájában olvastunk. Egy leégett, elpusztult orosz faluban egy kis kutya sompolyog elvonuló csapatunk mellé. Eredeti színe valószínűleg fehér volt, de ezt most már nem lehet megállapítani. A kutya olyan panaszosan nyöszörgött, hogy az egyik katona megsajnálta s egy darab komiszkenyeret dobott oda neki. A kutya ettől a pillanattól kezdve a baka mellé csatlakozott s ugyanolyan lépésben menetelt, mint a katonák. A baka még egyszer megetette a kutyát s most már erőszakkal sem lehetett visszaverni. A kis kutya az ezred kutyája lett s mivel egy orosz faluból származott, elnevezték „Oroszká”-nak. Ha táboroztak, befutotta a többi ezredet is, de mindig visszatért. „Oroszka” a legnagyobb barátságban azzal a bakával volt, aki először megetette, de éreztette a többivel is, hogy hozzájuk tartozik. Gazdája volt az egész ezred, velük marsolt éjjel-nappal. A katonák játszottak vele, az otthonukra emlékeztette őket. Éjjel a bakával aludt s pici testének melege szelídebbé tette a baka álmát…
Pár nap múlva tűzbe kerültek. Lövészárokban voltak s a puskaropogás megkezdődött.
A kis kutya remegni kezdett, azután keservesen vonított. Majd amint a tűz erősebb lett, egyszerre dühös ugatásba fogott. Hirtelen kiugrott a lövészárokból s egyenesen az ellenség felé rohant. Néhány pillanat múlva egy golyó találta. A nagy világháborúnak hű szívű állati hőse volt ő is…

A lovak között is akadt, amelyiket magával ragadta a háború hősies láza. „Juci” egy huszárló, amelyik a galíciai harctérről később a budapesti lóispotályba került, elbánt az ellenséggel, ahogy tudott. Szájával belekapaszkodott a kozákló sörényébe, farkába, harapott és rúgott.

Csécsi Nagy Imre ezredes igen megható nekrológot mondott „Kényes”-ről, kedves lováról. „Shrapnell lövi ki alólam a kedves „Kényes”-emet. A ló felágaskodik, lezuhan, maga alá temet. Katonáim kiszabadítanak. Lovam felkel, lépésben megindul. Kábultságomból magamhoz térek s a ló után kiáltom: „Kényes!” A ló megáll, gyönyörű nyaka lefelé hanyatlik s a következő percben összerogy. Végtelen fájdalmasan rám néz. A szívembe markolt ez a tekintet. Sohasem felejtem el. Éreztem, hogy tőlem búcsúzik.”

Ez már vidámabb, ami „Milicá”-val, a montenegrói öszvérrel történt. Egy tüzér altiszt mesélte el, aki egy montenegrói ütközetben sebesült meg. „A csetepatékban sok mindent elszedtünk a montenegróiaktól, többek közt tizennégy öszvért is. A legények különösen egy fakó öszvért kedveltek meg. A lovaktól is ellopták a zabot, csakhogy Milicát etethessék. Milica meghízott az ízletes és eddig ismeretlen csemegétől s nagyon hálás volt. Mikor a betörés megtörtént, több állat megsebesült s ezeket elhagytuk, s többek között Milica is Montenegróban maradt. A régi tűzérpozicióban pihentünk egy hét múlva egy éjjel s nagyon éberkedni kellett. Egyszerre csak kocogást hallunk a köves úton. Az őr elébb kiállt, azután felröhög. Hát Milica állított be hozzánk, szépen fölpakkolva! Egy szerb gépfegyverrel szökött vissza hozzánk, a finom, jó zabra hálásan visszaemlékezve.”

Sok-sok ilyen állatepizódja van a világháborúnak.

A grodeki ütközetben, a rettenetes ágyúzás alatt, a mezőkön a vakondokok ezerszámra dugták ki fejüket a földből. Ott, ahol századokig csak kapa, kasza csendült, megmozdult a föld, a vak állatok sötét birodalma.

A malacokat is befogják a parlamentaire szerepére a szerb harctéren. A nyakára kötik a cédulát a bakák s átzavarják az ellenség felé. Amint az „Echo de Paris” írja egy francia altiszt elbeszélése nyomán, ha a franciák a németekkel valamit közölni akarnak, egy tengeri nyulat fognak, a híradást egy pléhdobozba teszik s a dobozt a nyúl testére akasztják. A nyulat áthajszolják a német vonalra s a pléhdoboz zörgése rátereli a katonák figyelmét a nyúlra, amelyik a parlamentair-i szolgálat után — tekintet nélkül a genfi konvencióra — kegyetlenül nyársra kerül.

Az állatok szocializálódásának jellemző példáját olvassuk egyik ismert nevű haditudósítónk Szerbiából küldött levelében. A szerb falvakban egy lélek sem maradt. Az állatok egy darabig kétségbeesetten bőgtek, sok el is pusztult. De a libák és sertések okosabbak voltak. A falubeli sertések kondába verődtek, bár pásztoruk se volt, elriadtak az üres falvakból s elfoglalták a kukoricásokat meg az erdőt. A libák a sertések által elhullajtott kukoricaszemekből éltek. De azért húztak a faluhoz. Esténként hazatértek a bezárt kapuk elé. Egy darabig gágogtak, azután berepültek a kerítésen. A sertések a rengetegbe vonultak éjszakára. Reggel újra kezdődött az élet.

Az állat fölébredt ősi ösztönével talán még jobban alkalmazkodik a nehéz viszonyokhoz, mint az ember …

Galambcsapat kering riadtan a napsugaras levegőben, a flandriai barna mezők fölött. Félórával ezelőtt még ott turbékoltak, sétálgattak egy ódon torony párkányain. Éppen fölrepültek, amikor egy gránát ledöntötte a tornyot… A galambok vissza-vissza repülnek, tétován keringenek, majd messze-messze szállnak … Új hazát keresnek, talán a Rajnán túl. Talán egy ódon német toronyban. Az ellenség földjén… Fészket raknak s néhány nap múlva újra vidáman, otthonosan turbékolnak…

Élet, VII. évfolyam, 12. szám, 1915. március 21.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ