A tehetetlenség  kínzókamrájában recseg a számonkérés.  Meddig jutottál? Merre tovább?A földhöz tapadt művészetben keresem az élő hitszellemi tőkéjét, bár sokasodnak útkereszteződéseim, de biztatóak a jelek. Miközben méricskélem az anyaföld virágszálait, a végtelenség felé csalogat az elmélyülés földöntúli kékje. Az  ígéret földje távolinak látszik, csapongó madarak korbácsolják vérem. Nem az olcsó félelem mondatja ezt velem. Lepel került a műterem ablakára. Javítják a várat, gyűl a rom. Már csak emlékezem. Lehorgonyzok a kazánház tövéhez. Pista kutyája kontrázik az éj sötétjében, miután  elcsendesedik, a lila hajnal feloldja a hallgatás üres feketéjét. Megfesteném a hallgatás üres feketéjét, de Platónnak is az volt a véleménye, hogy a dolgok utánzása helyett eszmét kell teremteni. Magamra találok. Vízszintesen helyezem tenyerem, mintha alamizsnát kérnék. Nem az én világom. Függőleges helyzetből jöhet valami. Az ujjak össze is csukódhatnak, ökölbe szorítva meghal a lélek. Ilyen az élet: tenyér,ujjak, ütlegelő ököl. Jó a simogatás. Fáj a szorítás. Hangsúlyt fektethetnék rá, de időpocsékolásnak tartom a vele való törődést. Formalitás az egész. A forma csak játék, a rögeszme rongyaiba ágyazott magány, mélyen bele  vésve: „Ne keresd a boldogságot, jön az magától! ”Ó, jöjj Múzsa, művészetem nagy szerelme. Nyomom a csengőt. Válasz nélkül maradok. Szabadnapos a Múzsa.

Forrás: Vár-Lak