Csak akkor kezdődött újra, de most halkabban, a tömeg morajlása, amikor Jani lövésre kész fegyverrel a foglyok mellé állt. Ezek tanácstalanul nézték az egyik kezükben levő tele csajkát, míg a másikkal fogták a lecsúszó nadrágjukat. Üljetek le, és egyetek! – parancsolt rájuk erélyesen, miközben még mindig feldúlt arccal, dühösen figyelte a peront. Az a néhány hősködő, lincselést követelő partizán meghunyászkodva hátrált a tömegbe. A haragos, német géppisztolyos katona tekintélyét az is növelte, hogy ilyen fegyvert csak harcolva lehetett szerezni. Kigombolt kabáttal sietve érkezett meg az állomásparancsnok. Kérdésére többen is igyekeztek elmesélni neki az előbb lezajlott civakodást. Előbb a szakáccsal váltott egypár szót, majd odament Janihoz a karszalagos őrrel együtt. – Mit csináltál itt, te partizán? – Parancsot teljesítettem, százados elvtárs – húzta ki magát katonásan Jani, összeverve a bokáját. – Milyen parancsot? – Tessék elolvasni – nyújtotta át Jani újvidéki írott parancsát. – Rendben van, de máskor ne mutogassad ezeket a foglyokat a peronon. Ezzel lezárult a peronon történtek kivizsgálása. Miután újból felszálltak a vonatra, kinézett az ablakon, elgondolkodva a peronon átélt veszedelmes helyzeten. Meglepődött, amikor egy partizán felnyújtott neki egy csajka bablevest és egy darab kenyeret. – Mi ez? – kérdezte az ismeretlent. – Én az előbb megettem a te porciódat, most elhoztam az enyémet neked, edd meg nyugodtan, majd visszajövök a csajkáért. Van időnk, mert a vonatunk nem indul, amíg meg nem érkezik egy szovjet katonavonat. Most ismerte meg a jótevőjét, akit csak addig látott, amíg átadta neki a tele csajkát. Miután megebédelt, kiadta az ablakon az üres csajkát, és megkérte újdonsült barátját, hogy hozzon neki egy üveg vizet is. Miután átvette a vizet és megköszönte, jótevője még hozzátette: – Bátor katona vagy, te Petőfi-brigádos partizán, úgy eltűnt a peronról a sok nagyszájú hős, mintha itt sem lettek volna. De mondd meg most igazán, lelőtted volna a szakácsot, ha úgy adódott volna? – Ezt nem tudom, bajtárs, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, lehet, hogy mások lőttek volna le engem. De honnan tudod, hogy petőfis vagyok? Az egyenruhájára még nem volt feltéve a Petőfi-brigád jelvénye, azt csak az egységbe érkezése után varrták volna fel. – A szolgálatos katona látta az írást, amit a parancsnoknak mutattál. Okulva a történteken, szükségét érezte annak, hogy nagyobb biztonságot teremtsen maga körül. Felhívta a vonat mellett ácsorgó kalauzt, és megkérte, hogy adjon neki egy kulcsot, hogy be bírja zárni a rekesz ajtaját. Szolgálatkészen kotorta ki a kulcsot a táskája fenekéről, és átadta Janinak. – Arra kérlek, vojnic (katona), hogy Zomborban add vissza, mert én nem megyek tovább. – Rendben van! – De még arra is megkérem, hogy Kulán, amikor ráér, nézzen be hozzánk. Lassan haladtak előre, minden kisállomáson sokat vártak. Csak reggel érkeztek Kulára. Itt is működött már a katonakonyha. Rázárta az ajtót a foglyokra, és lement az ételért. Az egyik usztasa sapka nélkül kihajolt az ablakon, és felvette az ételt. Kevesen voltak a peronon, csendben és rendben megebédeltek. Kérésére a szakács adott neki egy tele csajka rántott levest két darab fekete kenyérrel, amit a kiéhezett foglyok nagy élvezettel fogyasztottak el. A további útjuk kellemetlenségek nélkül telt el. Zomborban újból megebédeltek, és kora délután már megérkeztek Apatinba. Havas eső esett és hideg szél fújt, amikor megérkeztek az állomásra. Kérdezősködésére megtudta, hogy a fogolytábor legalább egy km távolságra van az állomástól, egy magányos, régi gazdasági épületben. Bekísérte a didergő usztasákat a váróterem egyik sarkába, két fapaddal elkerítette őket, hogy idegenek ne férjenek a közelükbe, és elindult szétnézni az állomás körül, arra gondolva, hogy talál valami alkalmi kocsit, mert előre irtózott a sáros, latyakos úton való gyaloglástól. A foglyokkal már megbarátkozott, nem félt a szökésüktől. Éjszaka a vonaton aludt is egypár órát a foglyok unszolására. – Aludj nyugodtan, vojnic. Nekünk nem kell már háború, és innen úgysem bírnánk hazajutni. Látod, hogy ruhánk sincs, ebben a nyári ruhában hamar megfagynánk, mert jön mostmár a hideg. Nem akarunk rosszat neked, mert jól bántál velünk az úton. – Hogy kerültetek ti a németek közé? – kérdezte tőlük Jani egy beszélgetésük alkalmával. – Már két hete bújkáltunk, haza akartunk menni, de el voltak vágva az utak, mindenfelé partizánok voltak. Mitrovicánál találkoztunk ezekkel a németekkel, akik jöttek Görögországból. Amikor megtudták, hogy ismerjük Bácskát és Baranyát is, azt ajánlották, hogy menjünk velük, mert elvisznek Németországba, és onnan majd könnyebb lesz hazamenni, mint innen, ahol nyüzsögnek a partizánok. Így kerültünk hozzájuk, és tőlük meg tihozzátok. A vasutasok kerítettek valami vékonyabb kötelet, egy kis gombolyag zsákkötő spárgát, amivel pótolta a foglyok nadrágszíját és a bakancsfűzőjüket, felkészítve őket a gyaloglásra. A tábor egy nagy tanyasi házból állt, egy hosszú, csukott volt gabonaraktárból és egy nyitott színből. A csukott raktárban voltak elszállásolva a foglyok, a főépületben az őrség. Körül szögesdrót kerítette el a tábor területét.

(Folytatjuk)