A Kövesdomb téboly vánkosán dacol a némaság. Élek kenyéren és vízen.

Mások kegyelméből nem élhetek. Rejtett tragédiák magvait hullatom az Új műterem padlózatára. Villám vakít, nő az árny, megreked a kilátás. Hold színével festem a magam túlélését. Ketrecem egy keret, próbálok valamit vele.

Apad a kút (tündérkertem szép szerelme, a tiszta forrás Danka-kútja), vele együtt feszül a húr perverz játéka. Miközben szócsatázom üres téren, pisztolylövést hallok balettzenében. És megtörténik a csoda: felhőbe szívódik a síri csöndnek hallgatása, kitárul a szerelem.

Forrás: Vár-Lak