Önéletrajzi dokumentumregény

KAJÁNTÓ /1942–1945/ Ismerkedés a világgal

A napvilágot először 1942 január 14-én láttam meg egy patinás kolozsvári kórházban. Születésem körülményeire és az utána következő egy évre nem emlékszem. Nem is tudom, élt-e valaha a földön olyan ember, aki ilyen korai időszakra is emlékezne, annak ellenére, hogy a DNS-ünk minden emléket megőriz. Még azt is, amit nem is magunk, hanem az ük szüleink ükszülei éltek át valaha. Az én legkorábbi emlékeim is kb. csak ahhoz az időhöz fűződnek, amikor már megtanultam járni valahogy. Nem volt könnyű, annyi szent, meg nem is igen szerettem, de melyik gyerek szeret tipegni, amikor bárhova eljuthat az anya vagy apa ölében is, nem igaz?
Leszámítva azt a pár napot a kolozsvári szülészeten, legelőször otthon, a reformátusi parókián kezdtem ismerkedni a világgal. Szép, meglehetősen tágas paplak volt magas menyezettel, ajtókkal, melyekhez kétoldalt vörös brokátfüggönyöket kötöttek. Úri házakban ez volt a divat akkoriban. De vörös volt az édesanyám pongyolája is. Valószínűleg ez a szín lehetett a kedvence, az édesapámé meg a fekete, mert többnyire ezek a színek domináltak a paplakban.
Igen, sok szín, forma, sőt, benyomás maradt meg bennem. Kivéve a hangokat. Félreértés ne essék, nem születtem én süketnek, csak éppen elfelejtettem, amit akkor hangilag érzékeltem a világból, beleértve saját szüleim hangját is. No, azért akadt néhány kivétel, például a kajántói harangok: bim-bam, bim-bam, bim-bam… Egész életemben nem hallottam annyi harangszót, mint akkor öt év alatt ebben az icipici faluban, ami persze nem csoda, miután négy templommal is büszkélkedhetett a községünk: egy református, római katolikus, ortodox és görög katolikus szentegyházzal. Ma is megvannak, bárki megnézheti, akit érdekel, ha felszáll egy kolozsvári buszra, és elzötyög a mintegy 13 km-re fekvő helységig.
Alig kezdtem el járni, egyre gyakrabban kukkantottam ki az udvarra, kertbe és templomba.
A toronyba azonban sosem mertem felmászni. De nem kapaszkodott oda maga a harangozó sem, ugyanis a harang kötele egy lyukon át egész a földig lelógott. Praktikus megoldás volt, azóta sem láttam sehol effélét. Ennek előnyét csakhamar magam is tapasztalhattam, amikor rájöttem, milyen remekül lehet hintázni a kötélen.
– Nanana, ezt nem szabad! – dorgált meg édesapám, amikor egyszer tetten ért.
Édesapám. Amint ezt a szót kimondom, felbukkan képzeletemben egy magas, csontos, kissé meggörbült hátú férfiú. Nem látszott erősnek, mégis az lehetett, ugyanis, édesanyám elbeszélése szerint, néha kézállásban járt az udvaron. Milyen kár, hogy nem láttam, vagy ha mégis, én bizony semmi ilyesmire nem emlékszem. Csak a mosolyára, merthogy mindig mosolygott valahányszor rám tekintett. Szóval megdorgált, és eltanácsolt a további „harangozástól”. De hát lehet-e egy gyereket eltanácsolni attól, amiért annyira odavan! Amit nem tehettem meg nyíltan, megtettem titokban. Egyelőre zavartalanul, később már kevésbé, tudniillik ahogy nőttem, cseperedtem, egyre súlyosabb lett a testem is, amit már az öreg harangok is megéreztek, és el-elkondultak odafönt, ezért harangot-papot otthagyva inkább messzebb, a falu szívében folytattam ismerkedésem a világgal.

Kajántó központja

(Folytatjuk)